JAPANIKA || BP GUIDE

Nemrégiben ellátogattam pár barátom kíséretében a Japanika étteremlánc egyelőre egyetlen budapesti éttermébe, ahol végre kipróbálhattam a más bloggerek által erősen pozitívan megítélt sushikat és egyéb japán ételeket. Ez volt az első alkalom, hogy ott jártam és egyelőre úgy érzem, hogy egy bizonyos ideig az utolsó is, de lássuk is a miérteket.

A BP Guide először is egy olyan sorozat, amiben az általam felfedezett és meglátogatott budapesti éttermekről, bisztrókról, kávézókról és egyéb közösségi és kulturális helyekről írok. Nem kritikusként, hanem mint egy egyszerű ember, aki szeretné a többiek figyelmét felhívni ezekre a helyekre a pozitív vagy éppen negatív véleményével.

Szóval  nagyjából egy hete ellátogatunk a Japanikába, mivel mindenképpen sushit szerettünk volna enni és szerettünk volna a Wasabinál olcsóbb megoldást találni, így rá is kerestem gyorsan, hogy google barátunk mit ajánl. Az első három találatban rögtön rá is találtunk az étteremre, amiről mint már mondtam, hallottam más bloggerektől, illetve mottójaként is egy vonzó mondat volt feltüntetve: "A sushi nem luxus többé".
Így gyorsan foglaltunk is asztalt, ami egy tényleg szuper rendszeren keresztül, online gyorsan meg is volt, bár érdekes volt látni, hogy a dohányzó részre azt írták tele van abban az időpontban, amikor menni szerettünk volna, de mikor megérkeztünk és mindvégig amíg ott voltunk, nagyjából senki sem fordult meg az egész étteremben.

A pincérek eleinte nagyon kedvesek voltak, türelmesen segítettek nekünk kiválasztani az ételeket, Bár muszáj megjegyeznem, hogy eléggé feltűnő volt, ahogy folyamatosan próbált még-még rábeszélni minket egy-egy fogásra vagy éppen, hogy annyi nem lesz elég nekünk, rendeljünk még egyet. Persze, értem én, hogy egy étteremnek az a célja, hogy minél többet fogyasszon a vendég, de mégis, amikor minden második étel után közlik, hogy ez nagyon kevés és nem lesz elég és stb. már úgy éreztem, mintha a számomra nem megtapasztalt, de klisés nagymama effektust élném át.

Végül addig, addig mondta a magáét a pincér, míg ki nem nyögtük, hogy persze ennénk mi többet, de úgy gondoljuk ennyivel is jól fogunk lakni és nincs pénzünk többre, hiszen egyszerű diákok vagyunk. Innentől kezdve pedig érezhetően változtatott a modorán és nem pozitív irányba.

Az ételekre viszont nincs egy rossz szavam sem. Mindegyik fogás finom volt, összesen négyen ettünk egy-egy kisebb adagot így egészen jól körbe tudtuk kóstolni az étlapot, de ez még így is nagy túlzás, hiszen hihetetlen nagy a választék. Megkóstoltuk a ház specialitását is, ami Japanko névre hallgat. Ezért az egyért mindenképp érdemes ellátogatni ide. Rendkívül finom.

Ami viszont az étlapról hiányzott és szerintem elvárható lenne egy ilyen kaliberű étteremnél, azaz allergének feltüntetése. Na meg a kötelező 12%-os szervízdíj (amit sehol sem láttunk feltüntetve, pedig végigtanulmányoztuk már odafele az étlapot). Mondanom sem kell, de egyáltalán nem kalkuláltunk bele a rendelésünkbe, így egy pillanatra meg is állt a szívünk, amikor megláttuk a számlákat, hiszen nem kicsit toldották meg az árakat. (Arról nem is beszélve, hogy én egy kicsi limonádét rendeltem, amiből észrevétlenül nagy lett, de összességében már semmi kedvem nem volt leállni vitatkozni a pincérrel, inkább menekültünk az étteremből, mert bár az étel finom volt, de nem mennék vissza.) A pincér a legvégén csak lecsapta elénk a számlát és morcosan el is ment, úgy kellett szólnunk, hogy hahó, azért a pénzt oda is adnánk....

Ugyanakkor a Bazilika mellett tényleg nem lehet könnyű fenntartani egy éttermet és értelemszerűen a turistákat igen könnyen le lehet húzni, de így mégsem értem miért próbálják megetetni velünk, hogy náluk nem luxus a sushi.
Ami még nekem pluszban zavaró volt, az az egész hely berendezése és légköre. Egyszerűen olyan szintű műjapán volt számomra, hogy hirtelen el is gondolkodtam, hogy nem egy pizzázóba kerültem-e. Szerintem érdemesebb lenne valami egyszerűbb japán zenét, tényleg csak egy kotoval megspékelt popszámot beleilleszteni a repertoárba (mint ez), mert nagyon tájidegen volt a zene, illetve furcsán kopott és használt hatást keltettek az asztalokra festett kék festékcsíkok.

Összességében azoknak tudom ajánlani ezt a helyet, akik nagyobb kaliberű esemény miatt, mint szülinap keresnek éttermet és nem zavarja őket, ha kicsit jobban a zsebükbe kell nyúlniuk. Viszont egy egyszerű sushizásra inkább érdemes tovább keresni. Az ételek tényleg finomak, de az egész légkőr, árak és kiszolgálás bőven hagy kivetni valót maga után szerintem.

- a képek sajátok, illetve a japanika facebook oldaláról származnak - 

Read More

MOTIVÁCIÓ NÉLKÜL NEM MEGY A TANULÁS?

Bár a címben egy kérdés szerepel, számomra mégis csakis egy ponttal érhet véget. Számomra nem létezik tanulás motiváció, esetleg inspiráció nélkül. Képtelen vagyok nélküle koncentrálni, egyáltalán rávenni magam és nekiállni tanulni, akármiről is van szó. Azt hiszem fontos egy célt kitűznünk magunk elé, akár egy egészen aprócskát, csak hogy lássuk az indokot, az okot, a magyarázatot, hogy mégis miért is tesszük ezt az egészet. Mielőtt viszont még teljesen és totálisan Coelho-i magaslatokba emelkednék, kezdjünk bele a posztba, azaz hogyan és miként találhatjuk meg (újra) a motivációnkat a tanuláshoz. 

Így a második félév elején azt hiszem mindenki leenged, de én biztosan. Kicsit el is veszítettem a céljaimat, valahogy egészen máshogy fogalmazódnak most meg bennem, éppen ezért gondoltam, hogy magamnak is, illetve nektek is segítségként összerakom ezt a cikket, hogy hol, hogyan, miként és miért találjuk meg a tanuláshoz keresett céljainkat és inspirációinkat.

Mi leszel, ha nagy leszel?

A kérdés, amire nagy eséllyel sose tudod biztosan a választ. 12 éve még hercegnőnek készültem, utána feltalálónak, de még 8 éve is felötlött bennem a gondolat, hogy én bizony egy farmra költözök, pedig a mai napig problémás számomra a gondviselés, akármilyen kisállatról is van szó. 

Mégis érdemes szerintem, főleg gimnáziumban már elkezdeni böngészni a felvi.hu szakleírásait, vagy legalább egy halovány képet összerakni arról, hogy milyen irány az, ami neked a legjobban fekszik, így tudod, mire kell erősítened, mi az amit esetleg könnyebben vehetsz és milyen követelményeknek kell majd várhatólag megfelelned. 

Ha tudod, mi az álomszakmád, hol szeretnél továbbtanulni, akkor rögtön megtaláltad az egyik legtökéletesebb motivációt a tanulásodhoz. Nyilván senki sem ül le úgy hétfő délután, hogy most csak azért is megtanulom a Thalesz-tételt, mert én gépészmérnök leszek a BME-n, de mégis ha belegondoltok, sokkal szívesebben és könnyebben lenyelve teszi meg az ember azokat a nehézkes lépéseket, ha tudja, hogy hova tart és hol fog kilyukadni a végén, ha mindezt megteszi.

Mikor fogok én angolul a részecskegyorsításról beszélni?

Amikor az ember nyelvet tanul, az állandó nyelvtani logikai felépítések és szabályok mellett meg kell birkóznia a tömény magolással, ami a szavak megjegyzéséből és helyes leírásából áll. Általában különböző olvasmányokból, témákból tevődnek össze a szócsokrok egy-egy szódolgozatra és ilyenkor önlétlenül is felbukkanhatnak olyan szavak, amikre egészen jogosan kaphatja fel a kedves diák a vizet, hisz mégis mikor fogok én adószabályozási rendeletekről vagy éppen a zárvatermőkről beszélni, nem hogy magyarul, hanem bármilyen idegen nyelven.

Mégis, ha az ember fejben tartja, hogy ő ezt a nyelvet akarja megtanulni, ebből nyelv vizsgázni akar és legfőképpen ezt a nyelvet egyszerűen használni akarja, akkor igenis meg kell tanulni ezeket a szavakat, mert ha nem most, akkor mikor? Ki tudja mikor lesz egyszer fontos, mikor fog pont jól jönni?

Ezért szerintem különösen a nyelveknél nem érdemes puskázni, mert míg az könnyen elképzelhető, hogy a Lorentz erő fizikai kiszámítása sosem lesz szükséges egy szabad bölcsésznek, a nyelvek mindig és mindenhol fontosak.

Nincs olyan, hogy tökéletes.

Bár ez nem hinném, hogy túlságosan is meglep bárkit. Attól még, hogy az ember tanul, nem jelenti azt, hogy stréber is lesz és azt végképp nem, hogy mindenből kitűnően végez. És a legrosszabb dolog, ha az embernek ez a célja. Teljesen feleslegesen fárasztja magát az ember, főleg, hogy általában ez magolásba torkollik, aminek meg tényleg semmi értelme. Az egészséges módszer, ha az ember látja a prioritásokat, el tudja dönteni, hogy mikor mire érdemes egyszerűen tanulnia és ezt el is végzi. Aki elvárja tőled, hogy maximálisan fergetegesen teljesíts az iskolában, az vagy rég elfelejtette, hogy ez hogyan is működött vagy szimplán meg van húzatva. 

De mellette itt is hangsúlyoznám, ha már szóba hoztam, hogy nem másnak, nem apunak vagy anyunak tanulsz, hanem kizárólagosan saját magadnak. A saját céljaid elérése érdekében. 

Ajándék magamtól magamnak.

Azt hiszem fontos lenne még az egyszerű, tanulás közbeni motivációról is beszélni, hisz eddig eléggé csak elméleti síkon foglalkoztunk vele, eléggé tág időintervallumokba. Szóval miután rávettük magunkat, hogy leüljünk tanulni, érdemes kisebb célokat kitűzni magunk elé. Nincs mese, az ember egyszerűen ilyen. Ha célt lát maga előtt sokkal könnyebben rávehető bizonyos dolgokra, amik esetlegesen nem annyira szórakoztatóak. Mint mondjuk a tanulás.
Ezek a kisebb célok lehetnek akár egy kocka csoki vagy egy youtube videó megnézése. (De az olyan fura embereknek, mint én a pár oldal az épp olvasott könyvből is megengedett.) A lényeg, hogy úgymond jutalmazzuk meg magunkat és ne csaljunk. Ezzel a módszerrel egyébként maga az egész tanulás is könnyebb, de erről már egy másik posztban írtam.

Összességében ezek lettek volna a motivációs tippjeim. Sokan mondják, hogy érdemes tanulós képeket keresni pinteresten és ezekből inspirálódni, de nekem ez egyszerűen nem működik, a pinteresten pedig úgyis mindig ott ragadok minimum egy órára. Ha szeretnétek még tanulás témában olvasni, akkor itt írtam a nyelvtanulási tippjeimről, illetve itt magának a tanulási folyamatnak a megkönnyítéséről.  

Read More

KPOP IDOLOK A MAGYAR MOZIKBAN

Nyilván akkor megy el itthon a net, amikor a nap végén végre eljutok arra a ponra, hogy leüljek nektek valami posztot lepötyögni, szóval most élek a lehetőséggel, hogy kipróbáljam az elméletileg profibb blogolás menetét, azaz egy word doksiban előre megfogalmazom bejegyzésem szövegét.

Mint láthatjátok új menü készült és így végre a menürendszert is átrendeztem, ezzel pedig kialakítottam egy teljesen új légkört a blog számára. Az egyik eddig nem látott poszt-sorozatomat pedig most szeretném útjára indítani, igaz, nem a leg témába illőbb két filmmel.

Idén télen két alkotás is került a mozikba egy-egy idol szereplésével, akik be kell, hogy valljam, igen közel állnak hozzám. Mindketten egykoron az EXO-M csapat tagjai voltak, majd távozásuk után szólókarrierbe kezdtek, de most lássuk hogyan teljesítettek az amerikai filmgyártás állítólagos csillagai mellett.

A nagy fal

 Bár nem hinném, hogy bárki számára is ez meglepő, de nagyon szeretem a keleti kultúrával vagy éppen csak Távol-Keleten játszódó filmeket. A trailer alapján azt gondoltam, hogy a 47 roninhoz hasonló sztorival, látványvilággal és mélységgel fog operálni ez a darab is, de őszintén csalódnom kellett benne.

Maga a film borzalmasan sablonos, a háttérsztori sincs igazán kidolgozva, de számomra a szereplők, úgy ahogy elvitték a filmet. Mielőtt még Luhanra térnék ki, ki kell emelnem ……… (Helló Trónok harca!), mert akárhogy is nézem az ő játéka tetszett a legjobban, bár a szerepe illett a karakteréhez.

Luhan egy édes, amolyan csetlő-botló csupaszív katonafiút játszott, aki végül is megmentette Kínát. (Komolyan jelentőségteljesebb volt az a pár perc, amiben szerepelt, mint a film fele.)

 Én pedig visszafojtottan (amennyire lehetett) tapsikolva visongtam, ahányszor csak feltűnt a vásznon. (A mozi tele volt – meg is lepődtem-, szóval valószínűleg rengetegen nem értették mi folyik a hátsó sorokban.) Luhan végig kínaiul beszélt, amit feliratoztak, ami szerencsés, mert van egy furcsa elképzelésük a magyaroknak arról, hogy milyen is egy átlag ázsiai srác hangja: egy gumikacsa, egy 12 éves kisfiú és egy szélesszájú kisbéka egyvelege, de erre ráérünk a következő filmnél.

De tény, hogy Luhan a filmben legalább 10 évet fiatalodott. Érdekes volt ebben a szerepben látni, főleg, hogy folyamatosan a férfias, keményebb oldalát hangoztatja, akárcsak a Lu című számában.

Ami A Nagy fal nagy dobása volt, az egyértelműen a látványvilága. A harcok gyönyörűen lettek kivitelezve, a hőlégballonos utazás is messze szebb volt az átlagos tájképes megoldásoknál, de a legnagyobb kedvencem a temetés volt. Az az ezernyi pici lámpás, a sötétbe burkolódzott fal, a megcsillámló páncélok, na meg a dobok. Számomra ez volt a film fénypontja, az a rész, amit szívesen megnéznék még egyszer, még kétszer. Sokszor.

De magát a filmet nem. Az a fajta amerikai egyszernézős feel good alkotás ez, amit kpopperként érdemes megnézni, mert Luhan. Ha ki akarod kapcsolni az agyadat és csak bámulni a képernyőt vasárnap este (és már beleuntál a sokadik ugyanolyan amerikai vígjátékba).

De ha A Nagy fal érdekel vagy egy film Kínáról, előbb ajánlanám a Mulán-t a Disney-től.

Mindenesetre hihetetlen érzés volt valahogy ennyire közel éreznem magamhoz a kpopot. Ez furcsán hangzik, de valahogy annyira szabályosnak és megfoghatónak tűnt, hogy a magyar moziban, egyszerű és szabályos vetítésként egy olyan filmet nézhettem, amiben egy olyan ember játszott, akit eddig csak mélyen eldugott youtube videókon keresztül láthattam. (Oké, túldramatizáltam.)

Mindenesetre örülök és büszke vagyok Luhanra, hogy megkapta ezt a szerepet és nagyon remélem, hogy minél több filmben és sorozatban láthatjuk viszont még a Bambinkat.

xXx: Újra akcióban

Nem láttam az első részt, nem is fogom megnézni és már az elején úgy ültem le az édesen kikopott vörös bársonyszékre, hogy csak Kris miatt vagyok itt. (Meg picit Ruby Rose miatt.) Egyszerűen érdekelt, hogy hogyan alakított, na meg, ha már megnéztem A Nagy falat, igazán górcső alá vethetném ezt a darabot is, csak hogy megszülethessen ez a cikk.

A film maga olyan volt, mint amire számítani lehetett. Nagy nevek, kínos szóviccek és olyan akciójelenetek, ahol senki se sérül meg. Ja de, Kris. Pedig ő végképp nem csinált semmit. Ettől a filmtől egyszerűen nem kell sokat várni, ezt már az elején is éreztem, amikor a terembe becsörtetett a teljes magyar Vin Diesel fanclub, olyan igazán magyaros kiadásban, akik természetesen piszkosul jól szórakoztak a film alatt.

Pocsék humorérzékem van, szóval nem tudom azt mondani, hogy nem jajdultam fel egy poénon sem, bár őszintén, a legerősebbeket mind belesűrítették a trailerbe (pont, mint a Ted-nél anno).

Kris szerepe szerint egy menő DJ volt, aki…. Aki egyszerűen jókedvre deríti Diesel barátunkat, ezért bevette a csapatába. És tényleg, ennyi volt a szerepe a srácnak. Nagyon ritkán tűnt fel egy-egy jelenet erejéig, pedig végig ott volt a csapatban, de amikor véletlen szöveget kapott... A magyar szinkronhangja, mint már említettem egy gumikacsa és egy héliumot szívott serdülő szerelemgyermekként bizsergette mindenki hallását. Nem tudom, miért ez a tévhit a magyar társadalomban, hogy a kínaiak angolul vagy egyáltalán bármilyen nyelven csak ilyen sípoló gumihangon tudnak beszélni.

Kris egyébként kidobott egy új számot is, ami szintén a filmhez tartozott, Juice címen és én személy szerint teljesen megszerettem, így alig vártam, hogy hallhassam egy picit is a filmben. Nos. Lehalkítva a refrénből volt egy icpici benne.

Szóval összességében nekem mindkét film, amolyan egyszer nézős, a műfajában egyáltalán nem kiemelkedő darab volt, de ez nem jelenti azt, hogy rosszak lettek volna. A Nagy falat ajánlanám inkább, ha valamelyikre rá szeretnétek nézni.

Viszont akárhogy is nézzük, ez egy komoly előrehaladás volt a kpop (esetükben mostmár inkább c-pop) és Amerika szórakoztatóipara közötti kapcsolatban (egyébként erről nemsokára érkezik egy cikk) és csak remélni tudom, hogy egyre jobb filmekben láthatjuk viszont kedvenceinket. 

Read More

3 KÖNYV, AMI SOKAT JELENT NEKEM

Vannak  azok a könyvek, amik  aranyosak, a végén az történik, amiért végig szurkoltál, olyan egyenesek, semmi nagy meglepetés, legalábbis olyan, amire nem számítottál és amikor a legvégén leteszed, azt mondod ez egy jó könyv volt, megsimogatta a lelkedet és biztosított róla, hogy minden a lehető legjobban van ezen a legcsodálatosabb világon, legalábbis a könyvekben. Éppen ezért picit álmodozol, odaképzeled magad, de végül is olyan semmilyen érzelmekkel elengeded a könyvet és nyúlsz a következőért. 

Na ma, nem ilyen könyvekről lesz szó. Ebben a posztban szeretném bemutatni nektek azt a pár könyvet, ami sokat jelent számomra, amik nélkül azt hiszem nem lennék az, aki. Viszont ami a leginkább közös bennük, hogy miután befejeztem őket, ugyanaz az üresség fogadott, benne megannyi kavargó gondolattal, kétellyel és elmélettel. 

A dalai láma macskája és A dorombolás művészete - David Michie

Hazudnék, ha azt mondanám nem hatott volna rám ez a könyv és nem tette volna a buddhizmus gondolatait olyan édesen hívogatóvá és boldogságot kecsegtetővé, hogy azóta is egyre jobban érdeklődök iránta.

A vallások témája egyébként igen iszapos számomra. A kereszténységet, ami a legtöbb európai családot erősen vagy éppen csak nyomokban körbevesz én kiskoromban elutasítottam, a vallásokról magukról a mai napig olyasmi véleményen vagyok, hogy az ember szükséglete ez, kell neki a magyarázat, mert benne van az érteni vágyás. Persze ebbe most nem szeretnék belemenni, mert legalább olyan könnyen lehet az ilyen sorokat támadni, mintha éppen a melegek mellett vagy ellen érvelnék. A lényeg, hogy érdekel a téma, de valamiféle távolságot is tartok.

Így került hozzám A dalai láma macskája, aminek a története egy macskáról szól, egy macska szemszögéből és annyira édes és bájos, hogy az ember észre sem veszi, hogy milyen mély gondolatokkal ruházta fel az író a bundás főszereplőnket.

Valamiért amikor mély gondolatokról beszélek, önkéntelenül is Coelho és Oravecz képe ugrik be, akikért őszintén nem igazán vagyok oda, bár manapság igen nagy divat őket szidni.

A buddhizmus alapgondolatait fekteti le a könyv, de mellette sokkal inkább arra mutat rá, hogy az ember különböző hibáira mi tud egyfajta gyógyír lenni, milyen megoldásokat kínál a logikus elme és egyben a buddhizmus.

Aki viszont nem kedveli az ilyen "majd én megmondom, hogy mitől lesz az életed szép és hogy éld az életed" érzetű regényeket, talán jobb ha kerüli, de mellette, akinek annyira nem fáj ezektől a feje, mindenképp próbálkozzon meg vele, mert mint történet és egyszerű regényként is remekül funkcionál, hisze egy ténylegesen csavarokkal teli édes történetet kapunk. 

Tazaki Cukuru és zarándokévei  - Murakami Haruki

Őszintén ezzel a könyvvel sokáig szenvedtem, az elején szinte egyáltalán nem tetszett, de ahogy egyre tovább haladtam, egyre inkább magához láncolt és olyan gondolatokat boncolgatott, amiket a regény elolvasása után két évvel is még próbálom igazán megérteni és megtalálni rá az igaz választ. 

Bár, ha azt nézzük, hogy zarándokévekről van szó, ez egészen érthető. 

A könyv legerősebb pontja és témája számomra a barátság. A barátság ereje, hossza, tartalma, esküje, felszínessége, mélysége és a benne megbúvó szeret és hátsó szándékok.

A regény történeti síkja is erre épül, hisz főhősünk Tazaki Cukuru egykor színes baráti társasággal rendelkezett, de egy nap hirtelen elfordultak tőle, ami teljes depresszióba hajszolta őt. 

Nyilván az egész arra épül fel, hogy hogyan vészelte át a depressziós időszakot és hogyan fejtette meg a barátai elvesztésének okát,viszont ezt az egész "egyszerű" folyamatot, annyira színesen, érzékletesen és realistán szemlélteti az író végig, annyi megbúvó gondolattal, a halálról, szeretetről és barátságról, hogy egyszerűen jobban beleránt az egész világába, mint egy elborult bestseller fantasy. 

Amikor a könyvet olvastam, úgy éreztem, a főhős fejében vagyok, együtt ugrálok vele gondolatról gondolatra egy olyan felsőbbrendű módon, amit a gondolatok érzékelése határozott meg. Nem szeretnék nagyon eltérni a tárgytól és sokak számára valami olyan "műelvont" sorokat vetni ide, hogy abbahagyják az egész poszt olvasását, így rövidre fogva:

A könyv nem tanít, hanem elgondolkodtat, az előbbi könyvhöz képest viszont ugyanazokat az egyszerű emberi igényeket járja körül, amikről valaki azt mondhatja túlságosan is pici egység a világunkban, túlságosan nagy luxus csak magával az emberrel és annak is csak a gondolataival és elméjével foglalkozni, hiszen "normális művelt ember" a számára legmeghatározóbb regényekként biztos valami Orwellhez hasonló közösségi, világi és globális dologról szóló műveket ismertetne. Azzal érdemes foglalkozni, nem az egyén fejlesztésével. 

Én viszont csak azt látom, hogy akkor tud sok ember valamihez kezdeni, ha egyénileg rendbe tudták szedni és tisztában vannak önmagukkal. És Tazaki Cukuru egy egészen érdekes példát mutat nekem ehhez. 

Vágyak évadja - Celia Rees

Kiskamaszként kerültek Celia Rees írónő könyvei a kezembe, amelyeket a mai napig nagyra becsülök és egyszerűen imádok. Volt egy saját receptje, ami minden könyvében megtalálható volt, kivéve ebben az egyben, ami számomra a legmeghatározóbb volt. Nem tudom miért, de még az az időszak is belém vésődött, amikor olvastam, a mai napig meg tudom mondani, hogy mit hallgattam közben és milyen érzések kavarogtak bennem. 

Nem olvastam még sose újra, így nem tudom, hogy mai fejjel hogyan vélekednék róla, de azt hiszem ez volt az első könyv, ami rávilágított arra, hogy milyenek az emberek, ami olyan szempontból egészen abszurd, hogy kamaszfiú első nyári szerelmét írja le a kötet, hippik között, művészettel, szabadsággal és töménytelen rózsaszín köddel. Ami olyan tökéletesen száll fel, hogy mire a végére értem, úgy éreztem éveket öregedtem. Persze nem lehet ezt szó szerint venni, mégis a minimális felnövésem egyik alappillérének tartom ezt a könyvet. Ahogy maga a főszereplő is tette.

Persze ezen felül a belsős emlékfoszlányon felül is egy nagyon jó műről beszélünk, a történet remekül idézi meg azt a '70-es évekbeli hippikorszakot, amiért rengetegen odáig vannak és olyan erősen von bele a Vágy-lak bohém mindennapjaiba, hogy az ember tökéletesen megtapasztalhatja azt a tipikus érzést, amikor valami után vágyik-vágyik, de mikor odakerül, olyan idegennek, olyan kieső darabnak érzi  magát, hogy legszívesebben elmenekülne.
Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel az érzéssel, de én úgy érzem pár könyvben már rátaláltam és mindig megbabonáz és valahogy rémesen azonosulni tudok emiatt a főszereplővel. Amikor a történetben megjelenik egy minivilág, ami picit titkos, ami csak pár emberé és iszonyatosan összetartó, legalábbis abban, hogy ezt az apró világot megőrizzék. Hasonló érzés kerített hatalmába Tazaki Cukuru életének olvasása közben is, de az Egy különc srác feljegyzései vagy éppen a legújabb kedvencem az Utas és holdvilág síkján is éreztem ezt a furcsa baráti kapcsot. Magam sem tudom, engem ez miért vonz ennyire, de vonz, szóval ha esetleg tudtok ezekhez hasonló könyveket, akkor mindenképp írjátok meg kommentben.

Szóval ők lennének számomra a sokat jelentő, karakteres és kissé mérföldköves könyvek, amelyeket nyugodt szívvel ajánlok nektek is. Ugyanakkor, ha a kedvenceimet kérdezik, akkor egészen más a lista számomra.
Viszont most, arra lennék kíváncsi, hogy nektek mik ilyen könyvek? Esetleg mit ajánlanátok nekem? Olvastátok innen bármelyik kötetet? 

Read More