SISU - Pozitív életszemlélet finn módra || KÖNYVES

Miután legutóbb megismerkedtünk a Hygge-vel, ami a dánok életérzését volt hivatott átadni és megértetni olvasójával...Nos ez után, itt van nekünk rögtön ennek a finn változata. Itt pedig álljunk meg egy szóra. Igen, a borító hasonlít, az elképzelés hasonlít, az illusztráció hasonlít, de (és ez itt egy hatalmas DE) ez a könyv nem a boldogságról szól, nem apró boldogságpillanatokról, hanem a kitartásról, a fel nem adásról. Igazából az egész könyv egy akkora motivációbomba, mintha összeállítanál magadnak egy "Soha ne add fel!" lejátszási listát (rengeteg Eminemmel) és mikor a végére érsz, csak az jár a fejedben, hogy "Ide nekem az óceánt vagy csak a félig befagyott Balatont, mert én ezt most átúszom".

Szóval nézzük is a finnek Sisuját, meg ami mögötte van.

Őszintén nekem nagyon furcsának tűnt, hogy egy-egy szóval le lehet írni egy egész nemzetet, így rögtön utána is jártam a sisunak, először is körbekérdezve a finn berkekben otthonosan vagy viszonylag otthonosan mozgó barátaimat, hogy ugyan, tényleg használatos-e ez a "sisu" szócske és ha igen, mi a jelentése. Egy kis kutakodás után pár finn ismerős (természetesen nem az én ismerőseim, hanem a barátaim ismerősei, akiknek ezúton is köszönöm a segítséget) nagyjából elmagyarázta, hogy a sisu egy régiesebb, ma már nem nagyon használatos kifejezés, ami nagyjából annyit, tesz, hogy soha, de soha nem adni fel. Az pedig, hogy erre egyetlen szava van egy népnek, elég sokat elárul róluk.

A könyv számomra nehezen indult be, valahogy az oldalak szerkesztése nem tűnt annyira kifinomultnak, de őszintén, így visszagondolva ez sokkal jobban illett a sisuhoz és a finnekhez, mint a hygge díszes és aprólékos oldalai. Az egyetlen problémám a betűméretekkel és a háttérszínekkel volt, amik miatt pár oldalt kicsit küzdelmes volt elolvasni, de mi ez, ha nem sisu?

Ugyanis a sisu maga tényleg a kitartás, az a fajta energiaforrás, érzés vagy megnevezhetetlen dolog, ami akkor ébred fel benned, amikor futás közben elhatározod, hogy csak azért is folytatod és nem érdekel, hogy beszorult a levegőd és úgy érzed mindjárt meghalsz, vagy amikor igazán úgy érzed nem fogod megtanulni holnapra az irodalom tz anyagát és hulla fáradt vagy, de csak azért is lefőzöl magadnak egy nagy adag kávét (vagy éppen esetemben teát) és leülsz és megírod. Utána pedig büszke vagy magadra és hopp ezzel el is értünk egyfajta boldogságot.

Ugyanakkor a könyv nem ennyiből áll. Részletesen bevezet a finnek mindennapjaiba, oktatásrendszerébe, szünidei tevékenységeibe és történelmébe is. Azt hiszem kijelenthetem, hogy lélekben talán picit finn vagyok, ebből pedig az következik, hogy baromi jól tudtam azonosulni a kötettel. Ez pedig nagyon jól magyarázza, hogy az előző posztban a Hygge miért nem lett számomra nagy kedvenc, míg mondjuk Sára barátnőmnek meg, pont az lett kifejezetten "bejövős", ha szabad ezzel a slendrián kifejezéssel élnem. 

Szóval igen, sikerült egy olyan életmódkönyvet találnom, ami tényleg tetszett, csak ajánlani tudom, bár leginkább azoknak, akik tudják magukról, hogy azért annyira nem kényelmesek és szeretik célokkal teletűzdelni a mindennapjaikat és ezáltal az egész életüket és inkább az önmaguk által elért sikerekben lelik a boldogságukat és apró örömeiket, mintsem a természet vagy a mindennapok apró szépségeiben.

Nagyon köszönöm a lehetőséget a Kossuth Kiadónak!

Ti olvastátok már a Sisu-t? Hogy érzitek inkább "hyyge- vagy "sisuféle" karakterek/személyiségek vagytok? 

Read More

HYGGE - A dán életérzés, amely boldoggá tesz || KÖNYVES

Ha egyetlen egy műfajt kéne megneveznem, amivel nem szívesen találkozom, az az extra nyálas romantikusokon kívül az életmódkönyvek. Egyszerűen nehezen hiszem el, hogy egy ilyen könyv írója mélyebb vizekre is evez és nem csak a "napicoelho.hu" instant  generált bölcsességeit vágja hozzám több, mint 100 oldalon keresztül.
Ugyanakkor, nem tagadom, én is sokszor érzem, hogy örülnék, ha valaki meg tudná mondani, hogy hogyan és miként lehetek boldog, mit kéne csinálnom, hogy meggazdagodjak és így tovább, talán éppen ezért engedtem a csábításnak, hogy én is megnézzem magamnak, mit is tud a Hygge.
De a könyv felénél rá kellett jönnöm, hogy ez a dán életérzés valami egészen más, mint amire én számítottam...

 Hogy őszinte legyek, azt gondolom, mindenki maga tudja, hogy őt mégis mi teszi boldoggá, ezt valahogy belülről érezzük, legalábbis szerintem. Éppen ezért hamar be kellett látnom, hogy a dánokat egészen más dolgok teszik boldoggá, tekintve, hogy egy teljesen más nemzet, mint a magyar... Más lehetőségeik vannak, más természeti adottságokhoz kell alkalmazkodniuk és nem mellesleg más a nyelvük.

Így kerül szóba a hygge, ami nem más számukra, mint nagy vonalakban a hétköznapok által szerzett boldogság. Nyilván, ez szuperül hangzik, hisz ki ne szeretné megtudni azt a titkot vagy éppen hihetetlen tippet, amivel egy csapásra elkezdjük értékelni a hétköznapjainkat, tényleg, őszintén. Miután annyira sokan odáig voltak ettől a kötettől, úgy éreztem muszáj nekem is belekóstolnom ebbe a dán életérzésbe, hátha tényleg van mögötte valami nagyon pöpec gondolat és én is megtalálom a mindennapjaim boldogságreceptjét, és meg kell, hogy mondjam: recepteket bőven találtam a könyvben, de a boldogságról egy se szólt.

A hygge nem más, mint egyfajta kényelem-,biztonságérzet, amikor tudod, hogy tartozol valahová és meg tudod látni a dolgokban a szépet, talán még azt is tudod, hogy ez most egy olyan nagy pillanat, ami jelenleg aprónak tűnik, de két év múlva is még emlékezni fogsz rá, és ezek valahol egyenlőek a boldogsággal.

A könyv olvasása közben folyamatosan úgy éreztem magam, mint amikor ikea katalógusokat nézegetek. Láttam magam előtt a karácsonyi készülődést, a képen vidám arcokat, a boldog együttlétet, de aztán eszembe jutott, milyen is volt a legutóbbi ilyen összejövetelünk.
Személy szerint nem szeretem a karácsonyt: stresszes és totálisan mű, mert ekkor kötelező boldognak lenni, a családdal lenni, ugyanazt az unalmas ételt enni, mint tavaly, akkor is, ha épp rohadtul nem vagy éhes... Nos ez elméletben mind hygge. Ahogy a tábortűz körül ülni is, meg együtt kolbászt készíteni.

Igen, ezek mind jó programoknak tűnhetnek, csak aztán emeljük át őket a valóságba: általában nem a legjobban sülnek el (lásd: szúnyogok, elégetett kaja, amit utána azért sajnálsz, füst, ami mindig rád száll...soroljam még? Oké, tudom, én vagyok a totál borúlátó.). Vagy meg sem történnek, hisz hiába nézegetjük a különböző programötleteket, kirándulós képeket, randi ötleteket... a végén úgyis az a vége, hogy a kanapén fekszünk és egy újabb sorozatot maratonozunk végig. Valahogy számomra ez a vonala a könyvnek rettentően utópisztikus volt. Vagy lehet, hogy csak "túl magyar vagyok". Pedig igazából én is örülnék, ha összejönnének az ilyen programok és tényleg meg lehetne őket valósítani.

Aminek viszont nagyon örültem, hogy előhozta Meik Wiking azt a gondolatot, hogy a hygge igazából az introvertáltaknak is kedvez, hisz, bár az író maga látványosan ezeken a nagyobb társas eseményeken élte át a számára hyggenek nevezett boldogságérzetet, addig maga az általánosított hygge a mindennapokra és azok apró pillanataira vonatkozik. A megnyugtató kuckózásra, teázásra, süti sütésre és angolosan chillelésre, míg magyarul talán a lustálkodás vagy tényleg éppen a kuckózás lenne erre a megfelelő. Ez pedig tényleg egy olyan momentuma az életünknek, melyet nem élünk meg és nem értékelünk eléggé. 

Viszont, ami tényleg rendkívül tetszett, az a dánok bemutatása. A könyv elég szépen végigjárja az átlag dán észjárást, értékrendet, életfelfogást és nem mellesleg a dán hétköznapokat is. Azt hiszem nem kell hangsúlyoznom, hogy merőben más, mint a magyar, így számomra kifejezetten érdekes is volt. Plusz pont, hogy a könyvben különböző (szupernek tűnő) receptek is helyet kaptak, amiket mindenképp ki szeretnék próbálni, na meg a különböző statisztikák és azok ábrázolása is sokszor figyelemfelkeltő és érdekes volt.

Itt muszáj vagyok megemlíteni, hogy a könyv, valami eszméletlenül szuperűl van megszerkesztve, tele illusztrációkkal, már említett statisztikákkal és apróbb listákkal, amiktől sokkal színesebbnek és részletesebbnek tűnt a könyv, na meg feldobta a nagymonológokat, amikben néha-néha be kell vallanom, totálisan elvesztem.  

Összességében egy számomra igazán újfajta könyvet olvastam, és bár továbbra sem vonzódom az életmódtanácsadásért és az ilyen típusú könyvekért, örülök, hogy olvashattam ezt a kötetet.  Hisz itt mégis sokkal inkább a dánoké a főszerep, hogy ők hogyan élnek, na meg miért is lehet az, hogy a felmérések szerint ők a legboldogabbak. És erre a kérdésre a hygge egy szuper válasz, a hygge megértéséhez pedig ez a könyv a legjobb választás.
Köszönöm a lehetőséget a Kossuth kiadónak!

Ti olvastátok már a Hyggét vagy bármelyik "testvérkötetét"? Hogy tetszett nektek? 

Read More

BOOK A SLOTH CLUB UNBOXING || MÁRCIUSI ANGOL DOBOZ

Mióta elindult az első magyar könyves meglepetés doboz, azaz a Book A Sloth Club, azóta kíváncsian figyeltem őket és vártam a megfelelő alkalmat, hogy én is lecsapjak egy dobozra.

Őszintén eleinte féltem rendelni, hisz erősen a YA vonalra építenek, amit én már annyira nem szívlelek és nem szívesen adok rá ki pénzt így, zsákbamacskaként. Viszont, miután előrukkoltak az ötlettel, hogy angol dobozokat is összeállítanak, úgy gondoltam eljött az én időm, hát még, amikor kiderült, hogy a márciusi téma nem más, mint az Alice in Wonderland, azaz az Aliz Csodaországban, amiről már itt a blogon is írtam és bár maga az eredeti történet nem a legnagyobb kedvencem, de maga Csodaország határozottan az, így egyértelmű volt, hogy ezt a dobozt meg kell rendelnem.

(FUN FACT: Nagyjából két nappal a megrendelés után, nyertem egy magyar áprilisi dobozt, szóval jövőhónapban sem maradtok BASC unboxing poszt nélkül, már ha érdekel titeket. c:)

Őszintén, eredetileg videót szerettem volna készíteni, de annyira összefüggéstelenül hebegtem és habogtam, na meg olyan műnek tűnt az egész, hogy inkább feladtam és befotóztam a doboz tartalmát, amiért (spoiler!) tényleg többnyire odavagyok. De nézzük is, mit rejtett a márciusi BASC dobozom.

Azt hiszem rögtön le is leplezném az e havi könyvet, ami nem más, mint a The Hazel Wood, Melissa Alberttől. A borítója egyszerűen elképesztően gyönyörű, öröm ránézni, imádom. Pedig ismertek, a legtöbbször ódzkodom a borítók megítélésétől, főleg, mert tartom magam ahhoz, hogy csak a tartalom számít (ami persze sajnos nem igaz). Őszintén picit félek, hogy ennél a kötetnél is be fog igazolódni, hogy csak kívülről ilyen pompás: goodreads-en rengetegen adtak neki csak egyetlen egy csillagot. Minden esetre angol gyakorlásra tökéletes lesz mindenképp.

Mint láthatjátok, egy nyaklánc is érkezett a csomagban, ami nekem személy szerint kifejezetten tetszik, pedig annyira nem vagyok oda ezekért a gömbüveges darabokért, de a jól ismert macska mosolya és a felirat, mi szerint "We're all mad here" határozottan pofás, illik a témához és még hordani is fogom valószínűleg. 

A könyv alatt pedig az a két fehér lap nem más, mint ehető papír. Természetesen különböző illusztrációk vannak rányomva az Aliz Csodaországbanból. Kíváncsi vagyok, hogyan fogom elhasználni, hisz úgy magában nem sok íze van, de valami sütit mindenképp jól fel lehetne dobni vele.

Aki ismer, vagy csak régebb óta követi a blogot, tudhatja, hogy roppantul kedvelem Kanadát, az ottani kultúrát, na meg az indiánokat. Gondolom ebből könnyű kikövetkeztetni, hogy nagyon örültem az aprócska és különleges/érdekes módon szív alakú álomfogónak. 

Illetve két kulcsocska is érkezett, utalva az eredeti műre, ami szerintem szuper ötlet. Valószínűleg a nagyobbikból könyvjelzőt fogok készíteni, hisz nem igazán szeretem ezt a színt ékszereken, de mindenképp szeretném valamire felhasználni. Őszintén ez a mostani doboz rendkívül magas DIY faktorral bír, főleg, ha vetünk egy pillantást a doboz második felére.

Mint láthatjátok, a dobozban volt egy óriási színező is, természetesen a témába illő, hozzá pedig nyilván színes ceruzák is dukáltak. Igazából sose voltam odáig ettől a tevékenységtől, de mikor édesanyám meglátta, hogy miket kaptam elégedetten jelentette ki, hogy tökéletes lesz a suli utáni kimerült és ideges pillanataimra. Szóval igazából picit várom, hogy előkapjam és tényleg elkezdjem kiszínezni. (Remélem nem megyek ki a vonalból, így 18 évesen már ciki lenne.)

Ami viszont a legjobban tetszett, az nem más, mint az az apró fémdoboz, kívülről alizos illusztrációkkal díszítve, belülről viszont tele teával. Mondjuk fekete teával, amit annyira nem kedvelek (és most enyhén fogalmaztam), de a doboz maga mindent visz nálam, szóval mindenképp ezt a kis apróságot jelölném meg kedvencemként. 

Illetve a fémdobozkán látható egy kép képeslapként is belekerült a dobozomba, ami szintén kifejezetten tetszik. Magam sem tudom miért, de imádok random képeslapokat összegyűjteni, majd kiállítani a polcomra, hogy még zsúfoltabb és kaotikusabb legyen. De valahol meg olyan jó hangulatot ad a szobámnak.

Összességében tehát nem csalódtam, örülök, hogy megrendeltem és alig várom, hogy április legyen és a kezemben tarthassam a következő dobozomat. Úgy néz ki, komoly függőség tud lenni ez a meglepi doboz.
Ti rendeltetek már? Elégedettek voltatok a dobozotokkal? 

Read More

HOLDING UP THE UNIVERSE || EGYMÁS SZEMÉBEN KÖNYVKLUB

Mivel hogy Jennifer Niven első kötete után napokig nem bírtam magamhoz térni, egyértelmű volt számomra, hogy ez a nő tud valamit, vagyis szeretném, hogy tudjon valamit, éppen ezért le is vadásztam (amint csak lehetett) a következő regényét, ami nem más, mint a Holding up the universe, azaz a Veled teljes a világ. Én az eredeti angol változatot szereztem meg, (vágytam egy kis kihívásra, na) szóval igazán izgatottan kezdtem bele az olvasásba, és erre már csak hab volt a tortán, hogy az Egymás szemében könyvklub márciusi körében is Jennifer Nivent kaptam, mint választott kedvenc írót Masnitól.

A könyvklubról már meséltem a legutóbbi E.SZ. posztomban, de ha véletlen nem olvastad volna: Egy apró csoport vagyunk, mind imádunk olvasni és szeretjük a kihívásokat, így havonta megjelölünk egy nagy témát (ilyen a mostani kedvenc író, illetve a februári szépirodalom) és azon belül ajánlunk egymásnak könyveket, írókat, stb... ezzel elérve, hogy minél jobban kimozduljunk a komfortzónánkból, és olyan történeteket olvassunk, amiket magunktól talán sose (és ez nagy hiba lenne!). 

Ha úgy érzed te is szívesen csatlakoznál ehhez a kihíváshoz/könyvklubhoz a blogoddal, akkor jelentkezz közénk! Ehhez nem kell mást tenned, mint a facebook oldalunkon megírnod a jelentkezési szándékodat, blogod címét és az email címed. 

Szóval a mostani körre Jennifer Nivent választottam, tőle pedig a Holding up the universe-t, ami megint két problémás fiatalról szól. Míg a számomra inkább domináló, ezzel főszereplőbb karakter, Libby túlsúllyal küzd,  addig Jack prozopagnóziában szenved. Ez azt jelenti, hogy nem ismeri föl az arcokat. Senkiét. Még azokét sem, akiket szeret.
Meg kell, hogy mondjam, nehezen tudtam igazán azonosulni a két szereplővel, hisz egyik probléma se keresztezte eddig az életemet (szerencsére), míg Violet és Finch (a szerző első könyvének főszereplői) egy-egy fontosabb tulajdonsága, személyiségjegye közel állt hozzám, így a blogolás vagy a kirekesztettség, depresszió.

Mégis érdeklődve olvastam végig a történetet, ami bár nem hozta azt a katarzisélményt, amit az írónő előző kötete (a Veled minden hely ragyogó, bejegyzés róla itt), de hamar be kellett látnom, hogy felesleges folyamatosan összemérnem a kettőt: így egy idő után elengedtem magam és csak olvastam, így pedig egy kifejezetten élvezhető sztorit kaptam, ami végre, de tényleg végre, úgy íródott a -nagyjából- korosztályomnak, hogy nem a szexjelenetekkel és a felesleges perverz megnyilvánulásokkal próbálta fönntartani a figyelmemet.

Be kell, hogy valljam: kissé kényelmetlenül éreztem magam Libby néhány fejezetében. Én személy szerint mindig is sportosabb, vékonyabb alkat voltam, persze nem kórosan, hanem úgy...egészen optimálisan. Persze nem mondom, én is szerettem volna sokszor egy picit vékonyabb, egy picit nőiesebb és formásabb lenni, de összességében nem volt problémám önmagammal. Ugyanakkor furcsa belegondolni, de a környezetemben sincs igazán nagydarab egyén, egy ilyen barátom vagy osztálytársam sincs.
Nem tudom, hogyan kell ezt kezelni, de tudom magamról, hogy nekem is feltűnik, ha valaki nagyobb darab és sok esetben, ha nem is taszítónak, de valahogy tudat alatt is ellenszenvesnek érzem, csak emiatt az apró tény miatt. Ez a részemről elég undorító, dehát mit tudok ezzel csinálni?
Mondjuk elolvasom Libby gondolatait, hogy milyen érzés ezt az üzenetet látni az emberek szemében, sőt rosszabb esetben leírva, feketén-fehéren a papíron, emailen, üzenetben és így tovább.  Talán éppen ezért vannak ilyen felemás érzéseim a könyvvel. Nem tudtam azonosulni a főszereplővel, de az "ellenségeivel" akaratlanul is igen és ilyet ritkán tapasztalok, és ezt nem szívesen élem meg.

Az ember alapvetően szereti azt gondolni, hogy ő jó, hogy nem bántja a másikat, hogy nem olyan egyszerű és primitív, hogy ilyesmi dolgokra vetemedjen. Aztán szembejön egy túlsúlyos lány és akaratlanul is elítéled, minden lehetséges negatív dologra asszociálsz, mint a töménytelen mekis kajára, az igénytelenségre, a tv függőségre és még ki tudja mire. Mindenre, ami ebbe a sztereotípiába beletartozik. És ezt maga a lány is tudja, pontosan ismeri ezeket a torz berögzült karakterelképzeléseket.

Viszont, amit már a fülszöveg is sugallt, (amivel akadtak egyébként problémáim,) az elfogadást valami piszok jól fűzte bele az írónő a történetbe. Nincs semmilyen hatalmas, világmegváltó csattanó, fordulat vagy történés az egész sztoriban, mégis egy fontos olvasmány. Az elfogadásról.
Erre pedig nagyon is szükségünk lenne a mindennapokban.
Komolyan, lassan úgy érzem petíciót kéne írni, hogy Jennifer Niven kötelező olvasmány legyen a 13-14 éveseknek.

A könyv egyetlen, de totális negatívuma a fülszövege: Lehetne ennél felszínesebb és "tömegebb" kedvcsinálót írni, egy ilyen fontos témákat boncolgató és igazán egyedi könyvről?? Szerencsére a magyar változat már nem ezekkel a csöpögős klisékkel próbálkozik. c:

Végezetül pedig hadd jegyezzem meg, hogy egyszerűen gyönyörű ez a borító. Imádom, pedig általában tökéletesen nem érdekelnek ezek a külsőségek, hisz sajnos a semmit is be lehet csomagolni gyönyörűen. Ez a mostani viszont tényleg letisztult, egyszerű és mutatós. Öröm volt a kezembe vennem a kötetet.

A többiek márciusi posztjait itt találjátok:

Masni - Colleen Hoover vagy George R. R. Martin

Éda - Robert Merle vagy Totth Benedek

Dorka - Stephen King

Sára - Nicholas Sparks

Niitaa - Sarah Dessen

Tina - Agatha Christie

Vhrai - Helena Silence vagy Jennifer Probst

Dóra - Jodi Picoult

Read More

AMERIKAI CSOKIS KEKSZ || AMERICAN CHOCOLATE CHIP COOKIES

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én egyszerűen imádok sütni, főleg olyankor, amikor ezer más dolgom lenne, de legfőképp a tanulás. Ilyenkor valami szuper érzés, hogy picit ki tudom kapcsolni az agyamat és totálisan bele tudok feledkezni a sütögetésbe. 

Nemrégiben fedeztem fel a nosalty.hu oldalán ezt az amerikai csokis keksz receptet és hirtelen felindulásból el is készítettem, de mivel tényleg szuperül sikerült, pár napra rá, már megint megsütöttem és ismét nem csalódtam a receptben. Fantasztikus, na meg egyszerű.

Én robotgéppel kevertem be a tésztát, így jó sok időt meg tudtam spórolni, de igazából tényleg egy 15 perc alatt simán el lehet készíteni, majd 12 percig kell csak sütni, szóval az egyik legjobb választás, ha az embernek nincs sok ideje pepecselni.
De nézzük is a hozzávalókat:

• 2 bögre finomliszt
• 1/2 sütőpor
• csipet só
• 3/4 bögre olvasztott vaj (nem több!)
• 1 bögre barna cukor
• 1/2 bögre kristálycukor
• 1 egész tojás + 1 tojássárgája
• 2 bögre csokichips (vagy összetört csokoládé)
• 1-2 vaníliás cukor

Az én tapasztalataim szerint cukorból nyugodtan rakhatunk kevesebbet, illetve nekem nem volt itthon barna cukrom, így csak egy bögre kristálycukrot tettem bele. Emellett a sütőporral kell még vigyázni, mert könnyen túl markáns ízvilágot tud kölcsönözni a sütinek, na meg én ehhez az adaghoz egy tábla egyszerű étcsokit daraboltam fel apró darabokra. 

Egybe lehet az össze hozzávalót összedobálni, kivéve a csokit, hisz a meleg felolvasztott vaj szépen belekeverné a masszánkban és csokidarabos keksz helyett valami egyszerű és furcsa kakaós kekszet kapnánk. Éppen ezért legyetek türelemmel és várjátok ki, amíg kellően kihűl a bekevert tészta és csak utána adjátok hozzá az összetört csokoládét. 

Ha a csoki is belekerült a masszába, egy sütőpapírral kibélelt tepsibe kezdjünk el golflabda méretű golyókat gyártani. Nem kell különösebben lenyomkodni a tetejüket, sülés közben úgyis szét fognak terülni, éppen ezért figyeljünk a közöttük lévő kellő távolságra. 

Miután ezzel is készen vagyunk, nagyjából pontosan 12 percig 180°C-on (előmelegített sütőben) légkeveréssel sütjük őket. Ne ijedjünk meg, ha nem különösebben barnulnak meg vagy nem tűnnek még igazán késznek: miután kivettük őket a sütőből, csak utána fognak megszilárdulni. Ha túlsütjük a kekszeket, előfordulhat, hogy törhetetlenségig keményednek és így ehetetlenek lesznek. 

Remélem ti is elkészítitek ezt a szuper finom és egyszerű receptet! ♥

Read More