IDOL || KÖNYVES

Amikor megláttam az új megjelenéseket a Könyvmolyképző oldalán, egyszerűen rögtön szerelembe estem az Idol borítójával. Modern, színes, dinamikus, csak úgy vonzza az ember tekintetét, szóval telitalálat. Igen, még engem is megvett, hisz bár erősen ellenzem a borítók figyelembevételét könyvválasztásnál, mégis megesik velem, hogy egyszerűen elcsábulok... Aztán azon kapom magam, hogy egy pedofil életrajzát olvasgatom. Kínos.

Szerencsére ebben az esetben nem történt ilyen kellemetlen felismerés, mégis, mielőtt kézhez kaptam volna, egyre csak a negatív és csalódott olvasói vélemények jöttek velem szembe, így igazán izgultam, mi lesz ebből a végén. Én is utálni fogom? Vagy nekem valahogy tetszeni fog? Tényleg annyi hibája lenne, mint állítják?
Ráadásul ezt a kötetet recenziós példányként kaptam, amiért amúgy rendkívül hálás vagyok, így kicsit el is szontyolodtam rögtön az elején, mert ha nem tetszik, muszáj leszek megírni, az pedig nem a legjobb reklám egy kiadónak, így ezt általában szeretem elkerülni... No nem azzal, hogy mégis pozitív kritikát írok...

De lássuk is, milyen volt számomra ez a könyv? Utáltam? Szerettem? Vagy meg se mozgatott?

Általában egy gyors fülszöveg-csekkolással kezdünk, de ezt most kihagynám és ugyanitt szeretnék mindenki óva inteni attól, hogy valaha is elolvassa. Nem jó, nyálas, klisés és lelő minden apróságot, ami leköti a figyelmedet úgy az első 200 oldalon. 

Most úgy érezhetitek kezdődik a könyv szétcincálása, de nem. Be kell, hogy valljam, ez az első rubin pöttyös kötet a polcomon, de azért nagyjából tudtam mire vállalkoztam....És nem bántam meg.

A kötetben és az egész sorozatban egész nagy jelentőséget kap a zene, mondhatni erre épül, összeköti a szereplőket...És az olvasót is. Be kell, hogy valljam, hogy világ életemben szerettem volna megtanulni zenélni, de halláskárosultként és tényleg totálisan botfülűként ez a projekt halálra van ítélve. Így maradt az ábrándozás, és én úgy érzem ez az a fogalom, ami a legjobban leírja ezt a könyvet.

Ki ne szeretett volna bele valamilyen hatalmas popsztárba, rockbanda tagjába vagy bármilyen zenészbe fiatal kamaszkorában? Azt hiszem a legtöbb lányban, csakúgy, mint bennem is, egyszerűen van egy ilyen rajongói véna és ilyenkor természetesen elképzeljük, hogy találkozunk a kedvencükkel, kiszúr minket a tömegben és rájön, hogy hasonlítunk, mondjuk abban, hogy mi magunk is remek zenészek vagyunk és elvarázsoljuk kiválasztottunkat csodás hangunkkal. 

Ciki vagy sem, én ezt csináltam, aztán papírra is vetettem álmodozásaimat és így kezdtem el elsőnek szennyezni az internetet különböző fanfiction-eimmel. Ezzel pedig csak arra szerettem volna kilyukadni, hogy számomra az egész kötet olyan volt, mint egy jobban megírt fanfic. De egyértelműen fanfiction. Elrugaszkodva a valóságtól, felruházva a karaktereket csomó szuper tulajdonsággal és képességgel. Mármint komolyan. A semmi közepén él egy gyönyörű lány, akinek már most szuper melója van (könyvborítókat tervez !!) és egyszer csak beesik pont a szomszédba (a semmi közepén) az -elsőre még nem- áhított rocksztár. 

Igen, láttunk már ilyen történetet, de a legtöbb klisét okozó részt egész ügyesen kikerülte az írónő azzal, hogy a történet nem a szokásos "Jaj a pasim igazából celeb" mizériát taglalta, hanem sokkal inkább a celebélet hátrányaira és annak a feldolgozására fektette a hangsúlyt. 

Ebben pedig egészen jó volt. Kaptunk öngyilkosjelölt zenésztársat és természetesen az ivászat és féktelen bulizás, ami egyenlő a rocksztár élettel dolog sem maradhatott ki. Viszont ezeket meglepően jól sikerült kezelni és beleszőni a történetbe.
Elgondolkodtató bár nem volt, de nem is dolga annak lenni. Szórakoztató, nyaralós és napozós olvasmány, kisebb-nagyobb hibákkal, de én végül is élveztem. 

Viszont muszáj vagyok picit bővebben is beszélni a hibákról: Ott van a váltakozó szemszög, ami néha igazán összekavart, mert fogalmam sem volt, hogy éppen ki kinek mit is mond, ráadásul általában csak akkor esett le, hogy egész eddig falsch gondolatokat társítottam egy bizonyos karakterhez, amikor a másik nevét kimondta.
Aztán a rocksztár lelkületű érzelgős szövegeket író főszereplő férfiúnk, aki egyszerűen sehogy se akart igazán rocksztár lenni. Lehet az én fejemmel van a baj, de annyira, annyira egy izomagy és túlhevült átlag könyves pasinak tűnt. Semmi, de semmi rocker hatása nem volt, így pedig nehéz volt elképzelni, hogy az egész banda valami kemény zenét játszik (főleg a szende és szűzies barátnője betársulásával).

Illetve gáz vagy sem, de nekem túl sok volt a szex. Egyszerűen egy idő után átlapoztam azokat a részeket, mert úgyse történik semmi izgalmas addig... Ezt pedig felesleges ragoznom, hogy egy rubin pöttyös esetében mennyire nem szerencsés.

Mégis, olvasás közben könnyűszerrel túlemelkedtem ezeken a dolgokon és így a nagy és utolsó tanulási hajrá után iszonyatosan jól esett valami ilyesmi könnyed olvasmányt a kezembe venni és kicsit megint álmodozni, hogy milyen is lenne az a rocksztárélet a fikcionális saját rocksztárommal. Szóval könnyed olvasmányként mindenképp ajánlom, kíváncsi vagyok hogyan folytatódik a sorozat és köszönöm a lehetőséget a Könyvmolyképző Kiadónak! Itt beszerezheted a könyvet!

                                        

Ti olvastátok már az Idolt? Hogy tetszett nektek? Mit gondoltok, tényleg fanfiction érzete van, vagy ezt csak én képzeltem bele? 

Read More

MIT TANULTAM 8 ÉV BLOGGERKEDÉSBŐL?

Egy ideje betöltöttem a 18. életévemet (ez a poszt pedig a szülinapom óta itt porosodik piszkozatként, azaz több, mint fél éve), így pedig apró túlzásokkal, de kijelenthetem, hogy 8 éve foglalkozom blogokkal, weblapokkal. Igen, ha az ember picit utánaszámol, akkor meghökkenve veheti észre, hogy 10 évesen kezdtem. Ekkor hoztam létre ugyanis a legelső weblapomat. Korai? 

Ki tudja... Minden esetre rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem ennyi idő alatt, amit most mindenképp szeretnék veletek is megosztani.

1. A blogger nem csak ír

Az ember lánya nem csak koptatja a klaviatúrát és érdekes cikkeket alkot. Összerak egy teljes weboldalt jó esetben elejétől a végéig: képeket szerkeszt, kódol, beletanul picit a marketingbe és még sorolhatnám.

Ezekre mind szükség van és nem csak itt a laptop képernyője előtt tiniként, hanem a való életben is. Szerintem szuper dolog, hogy ezeket mind magamtól a magam szórakoztatása és fejlődése érdekében megtanultam, mert nemcsak magát a tanulást szerettem meg ezzel, hanem évről évre tapasztalom, hogy ezek az apró ismeretek mennyire jól jönnek egy-egy helyzetben.

2. A netes barátság létező és fontos dolog

De még mennyire! Az évek során rengeteg helyről, játékokból, fórumokról és blogokról ismertem meg embereket és boldogan mondhatom, hogy barátokra is szert tettem. Sokakkal már találkoztam is élőben, akár többször is és úgy érzem ugyanolyan fontos és értékes kapcsolatok ezek számomra, mint például az iskolatársaimmal kötöttek. Persze, rengeteg veszély is leselkedik az ilyen ismerkedéseknél az emberre, de erről egy másik posztban már írtam bővebben.

Ehhez kapcsolódva muszáj megemlítenem, a nemrég lezajlott Cosmopolitan Blogger Dayt, amiről itt a blogon nem különösebben tervezem firtatni a véleményemet, ugyanakkor pár csodás lánnyal (#Felegáns Erna, Laura, Evelin, Éda) töltöttem az egész napomat, akik közül is egy leányzót muszáj kiemelnem, aki nem más, mint Sára. Vele az évek során egész szoros barátságot kötöttünk és igyekszünk évente többször is összefutni. Azt hiszem nyugodt szívvel nevezhetem a legjobb netes barátnőmnek.

3. Mindenkinek van véleménye, mindig

És ez a vélemény sokszor negatív, ráadásul annyira alpárian és érthetetlenül van megfogalmazva, hogy az ember a belső gyomorgörcs és bizonytalanság édes egyvelege mellett azért csak-csak nevet kínjában.

Ebben a pontban szeretném megjegyezni azt is, hogy számomra kisebbként érdekes volt belenézi a felnőttek blogjaiba, ahol anyukák, egyetemisták írtak és kételyeiket osztották meg bizonyos dolgokról vagy éppen értelmetlen hülyeségekről papoltak. Ez sokat formált a világlátásomon, tekintve, hogy szép lassan lepergett előlem a mázas burok, hogy a felnőttek tudják mit csinálnak (nem, ők se tudják igazából) és sokkal okosabbak nálam (nem, rengetegen nem azok)... Persze ugyanakkor a tisztelet kijár nekik... hát ezt is át kellett gondolnom még párszor. (Főleg, hogy mostmár én is felnőttnek számítok..... ezt igazán szeretném még egy darabig elfelejteni...)

Ide tartoznak még a jól ismert trollok is, akik néha mi magunk vagyunk. Azt hiszem mindenki megtapasztalta már, milyen könnyű akár névtelenül vagy csak az árnyból beszélni, kioktatni másokat. Észre sem vesszük, mennyire megbánthatjuk a másik felet, persze van, akit ez nem is érdekel.

A mai napig nem tudom az ilyen eseteket kezelni, ugyanakkor azt hiszem nagyobb tapasztalatom lett benne, mint a legtöbb korombelinek. Mind a blog, mind a csatorna egy olyan nagy támadási felület és lehetőség, amin már én is többször elgondolkoztam, hogy vajon jó-e, hogy ilyen nyitottan vállalom a gondolataimat.

Ugyanakkor ezek a vélemények lehetnek hasznosak is. Elképzelni sem tudom, hogy úgy vegyek például kozmetikumot, hogy ne néztem volna utána, hogy a többi blogger mit mond róla, de ezt egyre erősebben érzem a könyvek esetében is. Mert hát a blogger nem csak blogot ír hanem olvas is. Tisztában kell lenni a konkurenciával, na meg az ember magából kiindulva is tudja, hogy mennyi érdekes és értékes információt rejthet egy-egy webmagazin. :)

4. Tudom milyen a siker íze

Bár ha úgy lenne, akkor is írnék, ha senki sem olvasná, mégis ez egy fontos dolog számomra, hogy a blog által és a belé fektetett kitartó munkával úgy érzem már most rengeteg mindent értem el. Új barátokat, új kapcsolatokat, új tapasztalatokat és rengeteg pozitív visszajelzést szereztem.

Olyan jó érzés, amikor egy kommentben azt olvasom, mind itt, mind a csatornán, hogy feldobtam egy nézőm/olvasóm napját, hogy az én ajánlóm miatt néz meg egy filmet vagy olvas el egy könyvet, esetleg megfogadta a tanulási tippjeimet és beváltak neki.

Az ember piszkosul imádja hasznosnak érezni magát, így az ilyen visszajelzésekkor rettentően feldobódom és nem utolsó sorban rengeteg magabiztosságot is ad nekem. Túlzás lenne azt állítani, hogy emiatt csinálom, hiszen a blogolás nálam eléggé öncélú... Valahol muszáj a rengeteg gondolatomat kiszabadítanom a fejemből.

Ahhoz viszont, hogy ilyen visszajelzéseket kapjak, egy eléggé hosszú út vezetett, aminek persze még messze nincs vége. De amit mindenképp megtanultam a blogolásról, hogy csak akkor megy, ha tényleg a saját témámban írok, a legőszintébben és rengeteg szeretettel, na meg mérhetetlen kitartással. Mert egy jó poszt nem perceken belül készül el, ahogy az olvasók is szépen lassan jönnek csak.

5. Őszintének és etikusnak lenni nehéz
Persze ez a való életben sincs másként, mégis itt a blogon rengetegszer jön elő ez a téma. Mostanában óriási örömömre egyre több cég talál rám és ír, hogy esetleg dolgozhatnánk-e együtt... Ugyanakkor ezek a lehetőségek sokszor sehogy sem passzinthatóak a blog témájába és felépítésébe.
Nem leszek álszent, bizony én is el tudok csábulni egy pár ingyen terméknek és valahol fáj, amikor végül nemet mondok, mert egyszerűen azon kívül, hogy én örülnék neki, a bloghoz nem nagyon tesz hozzá semmit sem.
Ha meg mégis elfogadnám és esetleg nem válik be, nem tetszik, akkor pedig jön a következő kínos döntéshelyzet, hogy most mi is legyen. Tartozom-e annyival a cégnek, hogy nem húzom le? Mert ha rossz kritikát írnék, akkor ők nem akarnának velem többet dolgozni, ha viszont az olvasóimnak hazudok, akkor pedig az egész posztnak semmi, de semmi értelme nem lenne.

Mostanában rengeteg könyvértékelős posztot is láthattatok a blogon, ezeknek a nagy része pedig támogatott volt, szóval nem titok, hogy ezeket a könyveket a kiadótól kaptam. Előfordult már, hogy nem igazán tetszett a kapott/választott kötet és ilyenkor a mai napig dilemmában vagyok, hogy hogyan is írjam meg. Általában a szívemre hallgatok és igyekszem nem lehúzni, de nem az egekig magasztalni a regényeket, hisz egyébként a negatív reklám is reklám....De azért erre az irányra nem igazán hajlok. Számomra az őszinteség és a diplomatikus megfogalmazás a nyerő.

6. A nyelvtan órák hasznosak 
Lássuk be, helyesírási hibáktól hemzsegő bejegyzést a nagyvilág elé tenni iszonyatosan ciki. Persze, egy pár elgépelés egy blogon belefér, de jobb ha nincs. (Igen, nálam mindig vannak elgépelések, amikre általában utólag hívja fel valamelyik kedves barátom a figyelmemet. Igyekszem javítani.)
Amióta blogolok, úgy tényleg a publikumnak, rengeteget fejlődött a szókincsem és a helyesírási készségem. A jövőben szeretnék a legtöbb tipikus hibáról egy rövid posztot írni, de addig is ajánlom az e-nyelv.hu-t, illetve mindenki örök barátját, a google-t.

Másrészt pedig a gimnáziumi tanagyagban benne van a hivatalos levélírás is, amit bár nem tökéletes formaisággal, de majdnem napi szinten használok a blog miatt, és úgy gondolom ez egy hatalmas plusz, hogy már most "gyakorlatot" szerezhettem ilyen témákban is. 

Szóval valahogy így állunk jelenleg. Persze, még rengeteg kisebb és nagyobb dolog áll előttem (és a blog előtt), így szinte biztos vagyok benne, hogy akár hónapok múlva már egészen más pontokat és tanulságokat sorolhatnék itt föl nektek, hisz nem is véletlenül vártam ennyi időt a publikálásig.
A blogolással az ember folyamatosan tanul, minden egyes cikk mögött több napos töprengés, és kutatómunka áll, ami rengeteg új információt és új ismeretet jelent. Szóval összességében, nem bántam meg, hogy lassan 8 éve ez a hobbi teszi ki a napjaim egy részét és el sem bírom képzelni, mikor is fogom én ezt abbahagyni. Annyira erősen része már az életemnek, hogy azt hiszem nem is lennék igazán egész már nélküle.

Remélem tetszett ez a bejegyzés és egy kicsit inspirálóan hatott, na meg talán találtatok olyan tippeket, amiket hasznosítani is tudtok a saját blogotokon. Ha bármilyen kérdésetek felmerült a cikk olvasása közben, azt mindenképp jelezzétek kommentben. ♥♥♥ Ti mit tanultatok a bloggerkedésetek során eddig? 

Read More