Igazából sok mindennel próbálkoztam már blogszerkesztő pályafutásom során, de valahogy mindig is a könyv ajánlás úgymond, az egyik legnagyobb mumusom volt. Ne értsetek félre, imádok olvasni (meg is látszik a könyvespolcomon) és az olvasottakról beszélni meg még inkább (meg is látszik a magyar jegyeimen).
Most viszont, szokásomhoz híven üres fejjel ülök itt, a gép előtt és próbálok rájönni, az eddigi könyveim közül melyik is volt a kedvencem... Vagyis egy olyan amiről ténylegesen tudnék írni, mert bár igaz, hogy életem legnagyobb legjobb leglegebb könyveként Orwelltől az Állatfarmot tartom számon, mégis, azt mindenki olvasta (ha meg nem akkor szégyellje össze magát), szóval semmi igazi érdekesség nem lenne benne (persze a saját érzéseimet is belemagyarázhatnám a művel kapcsolatban, de azt hiszem felesleges).
Nem igazán hiszek az irodalom kiértékelésének ilyen ágazatában. Vajon mit gondolt az író/költő? Őszintén, nem nevezném magamat az egyiknek se a föntiek közül, de lassan több mint 4 éve írogatok szorgalmasan és még soha az életben nem érezte egy szövegem alatt más azt amit én.
Ezek az elemzések elrontják a varázst, amit egy egy iromány okoz, és akik amúgy is ódzkodnak a témától... azok még messzebb menekülnek miatt.
Na de ennyit az értelmetlen elmélkedésemből, keressünk egy jó könyvet... vagy többet. Alapvetően szeretem az elgondolkodtatóbb történeteket, amik hozzám nőnek, mint egy kéz, egy karom ami az első oldalon beléd mar és az utolsóig csimpaszkodik. Aztán kiszakad, elvesz egy kicsit belőled, de mégis azt a pici eddig szürke rész ami eltűnik , felcserélődik valami sokkal értékesebbre, mondhatnám beszíneződik és így szép lassan minden egyes könyv után jobban fogunk hasonlítani egy szivárvány unikornisra.
Végezetül viszont muszáj bemutatnom a kedvencemet, ami jelen esetben legyen a Battle Royale, avagy van rosszabb az iskolánál. Milyen drámai, nem igaz?
Nos, tényleg az. Sokan úgy emlegetik, mint a japán éhezők viadala, viszont ez a lehető leghamisabb állítási, hisz a BR-t még '99-ben írták, ráadásul a mi nagy Suzanne Collinsunk olvasta is, még mielőtt megírta volna a Fecsegőposzáta kalandozásait a színes hajúak között. Ne értsetek félre, szeretem, de mégis, valahogy az amerikai máz érződik rajta.
Természetesen a leglebutítottabb történetmenetben kapcsolódnak egymáshoz csak a művek.
A Battle Royale... szóval egy túlélőjáték, a játékosok pedig egy osztály tanulói. Szóval míg Katniss tök ismeretlen emberek elől menekül/harcol, addig itt bizony azt kell megölnöd akitől 12 órája még egy tollat kértél kölcsön. Illetve ne felejtsük el, hogy a könyv japán szerzővel társul, így azt hiszem egyértelmű, hogy egyáltalán nem köntörfalaz, ha vér folyik, vér folyik, ha megölik megölik és mi mindenről aprólékos tudósítást kapunk, ha más nem, Shuya keserves gondolatain keresztül.
Felmerül az emberben a kérdés, hogy akkor én ennyire egy beteg személyiség lennék? Mi a frászt lehet ezen élvezni? De tudjátok mi van? A könyv izgalmas és már csak azért is ajánlani tudom, hogy egy kicsit átlássuk, milyen is maga a játék, amikor életre-halálra megy és ezt azt hiszem az Éhezők Viadalában tökéletesen eltusolták, így persze könnyebben fogyasztható lett, de ezt nem szabad. Emberek haláláról beszélünk, igaz nem léteznek, de akkor is abban a sorozatban nem érezték a 12-13 ifjoncok, hogy milyen szörnyűségekről is olvasnak. Itt legalább megértenék (és azért annyira nem veszélyes a BR, lelki károsodásokat nem okoz, én is érzékeny vagyok, nyugi).
Egyébként pedig egy hihetetlen pszichológiai regény az egész. Döbbenetes volt számomra végig olvasni, hogy mennyire érzelmesek a szereplők és ezt nem úgy kell elképzelni, hogy minden egyes elhalálozásnál bőgtek és megszakadt a szívük, nem. Élettel telien voltak érzelmesek, megelevenedtek a lapokon miközben az olvasó végig belelátott mindannyiuk fejébe.
Egyébként a könyvet nem egyszerű megszerezni, így javasolnám az online való elolvasását (sajnos itthon az Ulpius-ház adta ki és már ki is vonták a forgalmazott könyveik listájáról, ha jól tudom). A történetet földolgozták mangában is (nincs magyar én franciául olvastam, megjegyzem egy szót se tudok ezen a nyelven), illetve két film is készült belőle, az első a könyvet dolgozza föl, a második pedig az első film sikerén felbuzdulva készült egyfajta folytatásaként. Takami Kósun a Battle Royale megírója, egyébként egykötetes író, a BR-en kívül semmilyen más könyvet nem adott ki.
A filmekről röviden szólva... Mindkettőt láttam és csak akkor mondanám megnézésre érdemesnek, ha legalább annyira beleéltétek magatokat a könyvbe (amit persze ofc elolvastatok), hogy a neten Wild Seven cigi után néztek. Viszont, ha online olvastátok és esetleg ilyen mély fanatizmusra jutottatok (mint én is), akkor elárulom, hogy Shuya Bruce Springsteen - Born to Run dalát énekelgette a kötet alatt.
A könyvről pedig még utoljára pár szót ejtenék. Eleinte lehet, hogy zavaró lesz a sok japán név, de higgyétek el könnyű megszokni, főleg, hogy magyarosítva vannak. :))
Hivatalos ajánló szövegFilmről
