Mivel hogy Jennifer Niven első kötete után napokig nem bírtam magamhoz térni, egyértelmű volt számomra, hogy ez a nő tud valamit, vagyis szeretném, hogy tudjon valamit, éppen ezért le is vadásztam (amint csak lehetett) a következő regényét, ami nem más, mint a Holding up the universe, azaz a Veled teljes a világ. Én az eredeti angol változatot szereztem meg, (vágytam egy kis kihívásra, na) szóval igazán izgatottan kezdtem bele az olvasásba, és erre már csak hab volt a tortán, hogy az Egymás szemében könyvklub márciusi körében is Jennifer Nivent kaptam, mint választott kedvenc írót Masnitól.
A könyvklubról már meséltem a legutóbbi E.SZ. posztomban, de ha véletlen nem olvastad volna: Egy apró csoport vagyunk, mind imádunk olvasni és szeretjük a kihívásokat, így havonta megjelölünk egy nagy témát (ilyen a mostani kedvenc író, illetve a februári szépirodalom) és azon belül ajánlunk egymásnak könyveket, írókat, stb... ezzel elérve, hogy minél jobban kimozduljunk a komfortzónánkból, és olyan történeteket olvassunk, amiket magunktól talán sose (és ez nagy hiba lenne!).
Ha úgy érzed te is szívesen csatlakoznál ehhez a kihíváshoz/könyvklubhoz a blogoddal, akkor jelentkezz közénk! Ehhez nem kell mást tenned, mint a facebook oldalunkon megírnod a jelentkezési szándékodat, blogod címét és az email címed.
Szóval a mostani körre Jennifer Nivent választottam, tőle pedig a Holding up the universe-t, ami megint két problémás fiatalról szól. Míg a számomra inkább domináló, ezzel főszereplőbb karakter, Libby túlsúllyal küzd, addig Jack prozopagnóziában szenved. Ez azt jelenti, hogy nem ismeri föl az arcokat. Senkiét. Még azokét sem, akiket szeret.
Meg kell, hogy mondjam, nehezen tudtam igazán azonosulni a két szereplővel, hisz egyik probléma se keresztezte eddig az életemet (szerencsére), míg Violet és Finch (a szerző első könyvének főszereplői) egy-egy fontosabb tulajdonsága, személyiségjegye közel állt hozzám, így a blogolás vagy a kirekesztettség, depresszió.
Mégis érdeklődve olvastam végig a történetet, ami bár nem hozta azt a katarzisélményt, amit az írónő előző kötete (a Veled minden hely ragyogó, bejegyzés róla itt), de hamar be kellett látnom, hogy felesleges folyamatosan összemérnem a kettőt: így egy idő után elengedtem magam és csak olvastam, így pedig egy kifejezetten élvezhető sztorit kaptam, ami végre, de tényleg végre, úgy íródott a -nagyjából- korosztályomnak, hogy nem a szexjelenetekkel és a felesleges perverz megnyilvánulásokkal próbálta fönntartani a figyelmemet.
Be kell, hogy valljam: kissé kényelmetlenül éreztem magam Libby néhány fejezetében. Én személy szerint mindig is sportosabb, vékonyabb alkat voltam, persze nem kórosan, hanem úgy...egészen optimálisan. Persze nem mondom, én is szerettem volna sokszor egy picit vékonyabb, egy picit nőiesebb és formásabb lenni, de összességében nem volt problémám önmagammal. Ugyanakkor furcsa belegondolni, de a környezetemben sincs igazán nagydarab egyén, egy ilyen barátom vagy osztálytársam sincs.
Nem tudom, hogyan kell ezt kezelni, de tudom magamról, hogy nekem is feltűnik, ha valaki nagyobb darab és sok esetben, ha nem is taszítónak, de valahogy tudat alatt is ellenszenvesnek érzem, csak emiatt az apró tény miatt. Ez a részemről elég undorító, dehát mit tudok ezzel csinálni?
Mondjuk elolvasom Libby gondolatait, hogy milyen érzés ezt az üzenetet látni az emberek szemében, sőt rosszabb esetben leírva, feketén-fehéren a papíron, emailen, üzenetben és így tovább. Talán éppen ezért vannak ilyen felemás érzéseim a könyvvel. Nem tudtam azonosulni a főszereplővel, de az "ellenségeivel" akaratlanul is igen és ilyet ritkán tapasztalok, és ezt nem szívesen élem meg.
Az ember alapvetően szereti azt gondolni, hogy ő jó, hogy nem bántja a másikat, hogy nem olyan egyszerű és primitív, hogy ilyesmi dolgokra vetemedjen. Aztán szembejön egy túlsúlyos lány és akaratlanul is elítéled, minden lehetséges negatív dologra asszociálsz, mint a töménytelen mekis kajára, az igénytelenségre, a tv függőségre és még ki tudja mire. Mindenre, ami ebbe a sztereotípiába beletartozik. És ezt maga a lány is tudja, pontosan ismeri ezeket a torz berögzült karakterelképzeléseket.
Viszont, amit már a fülszöveg is sugallt, (amivel akadtak egyébként problémáim,) az elfogadást valami piszok jól fűzte bele az írónő a történetbe. Nincs semmilyen hatalmas, világmegváltó csattanó, fordulat vagy történés az egész sztoriban, mégis egy fontos olvasmány. Az elfogadásról.
Erre pedig nagyon is szükségünk lenne a mindennapokban.
Komolyan, lassan úgy érzem petíciót kéne írni, hogy Jennifer Niven kötelező olvasmány legyen a 13-14 éveseknek.
A könyv egyetlen, de totális negatívuma a fülszövege: Lehetne ennél felszínesebb és "tömegebb" kedvcsinálót írni, egy ilyen fontos témákat boncolgató és igazán egyedi könyvről?? Szerencsére a magyar változat már nem ezekkel a csöpögős klisékkel próbálkozik. c:
Végezetül pedig hadd jegyezzem meg, hogy egyszerűen gyönyörű ez a borító. Imádom, pedig általában tökéletesen nem érdekelnek ezek a külsőségek, hisz sajnos a semmit is be lehet csomagolni gyönyörűen. Ez a mostani viszont tényleg letisztult, egyszerű és mutatós. Öröm volt a kezembe vennem a kötetet.
A többiek márciusi posztjait itt találjátok:
Meg kell, hogy mondjam, nehezen tudtam igazán azonosulni a két szereplővel, hisz egyik probléma se keresztezte eddig az életemet (szerencsére), míg Violet és Finch (a szerző első könyvének főszereplői) egy-egy fontosabb tulajdonsága, személyiségjegye közel állt hozzám, így a blogolás vagy a kirekesztettség, depresszió.
Mégis érdeklődve olvastam végig a történetet, ami bár nem hozta azt a katarzisélményt, amit az írónő előző kötete (a Veled minden hely ragyogó, bejegyzés róla itt), de hamar be kellett látnom, hogy felesleges folyamatosan összemérnem a kettőt: így egy idő után elengedtem magam és csak olvastam, így pedig egy kifejezetten élvezhető sztorit kaptam, ami végre, de tényleg végre, úgy íródott a -nagyjából- korosztályomnak, hogy nem a szexjelenetekkel és a felesleges perverz megnyilvánulásokkal próbálta fönntartani a figyelmemet.
Be kell, hogy valljam: kissé kényelmetlenül éreztem magam Libby néhány fejezetében. Én személy szerint mindig is sportosabb, vékonyabb alkat voltam, persze nem kórosan, hanem úgy...egészen optimálisan. Persze nem mondom, én is szerettem volna sokszor egy picit vékonyabb, egy picit nőiesebb és formásabb lenni, de összességében nem volt problémám önmagammal. Ugyanakkor furcsa belegondolni, de a környezetemben sincs igazán nagydarab egyén, egy ilyen barátom vagy osztálytársam sincs.
Nem tudom, hogyan kell ezt kezelni, de tudom magamról, hogy nekem is feltűnik, ha valaki nagyobb darab és sok esetben, ha nem is taszítónak, de valahogy tudat alatt is ellenszenvesnek érzem, csak emiatt az apró tény miatt. Ez a részemről elég undorító, dehát mit tudok ezzel csinálni?
Mondjuk elolvasom Libby gondolatait, hogy milyen érzés ezt az üzenetet látni az emberek szemében, sőt rosszabb esetben leírva, feketén-fehéren a papíron, emailen, üzenetben és így tovább. Talán éppen ezért vannak ilyen felemás érzéseim a könyvvel. Nem tudtam azonosulni a főszereplővel, de az "ellenségeivel" akaratlanul is igen és ilyet ritkán tapasztalok, és ezt nem szívesen élem meg.
Az ember alapvetően szereti azt gondolni, hogy ő jó, hogy nem bántja a másikat, hogy nem olyan egyszerű és primitív, hogy ilyesmi dolgokra vetemedjen. Aztán szembejön egy túlsúlyos lány és akaratlanul is elítéled, minden lehetséges negatív dologra asszociálsz, mint a töménytelen mekis kajára, az igénytelenségre, a tv függőségre és még ki tudja mire. Mindenre, ami ebbe a sztereotípiába beletartozik. És ezt maga a lány is tudja, pontosan ismeri ezeket a torz berögzült karakterelképzeléseket.
Viszont, amit már a fülszöveg is sugallt, (amivel akadtak egyébként problémáim,) az elfogadást valami piszok jól fűzte bele az írónő a történetbe. Nincs semmilyen hatalmas, világmegváltó csattanó, fordulat vagy történés az egész sztoriban, mégis egy fontos olvasmány. Az elfogadásról.
Erre pedig nagyon is szükségünk lenne a mindennapokban.
Komolyan, lassan úgy érzem petíciót kéne írni, hogy Jennifer Niven kötelező olvasmány legyen a 13-14 éveseknek.
A könyv egyetlen, de totális negatívuma a fülszövege: Lehetne ennél felszínesebb és "tömegebb" kedvcsinálót írni, egy ilyen fontos témákat boncolgató és igazán egyedi könyvről?? Szerencsére a magyar változat már nem ezekkel a csöpögős klisékkel próbálkozik. c:
Végezetül pedig hadd jegyezzem meg, hogy egyszerűen gyönyörű ez a borító. Imádom, pedig általában tökéletesen nem érdekelnek ezek a külsőségek, hisz sajnos a semmit is be lehet csomagolni gyönyörűen. Ez a mostani viszont tényleg letisztult, egyszerű és mutatós. Öröm volt a kezembe vennem a kötetet.
A többiek márciusi posztjait itt találjátok:
Masni - Colleen Hoover vagy George R. R. Martin
Éda - Robert Merle vagy Totth Benedek
Dorka - Stephen King
Sára - Nicholas Sparks
Niitaa - Sarah Dessen
Tina - Agatha Christie
Vhrai - Helena Silence vagy Jennifer Probst
Dóra - Jodi Picoult
