TEKNŐSÖK VÉGTELEN SORA || KÖNYVES

Nem titok, hogy én is kifejezetten vártam John Green legújabb kötetének magyar megjelenését, hisz bár a Csillagainkban a hiba egyáltalán nem lett a kedvencem, az Alaszka nyomában annál jobban meggyőzött, hogy erre a pasira oda kell figyelni, ha YA regényekről van szó.

Szerencsére nem is kellett sokáig várnom, hisz az áprilisi Book A Sloth Club-os dobozban, ez a kötet lapult, frissen és egyenesen a nyomdából. Itt pedig muszáj megjegyeznem, hogy ritkán szoktam ennyire mázlista lenni, de sikerült a mostani dobozt nyereményjátékon megnyernem, és miután már előre erősen sejtettem, hogy melyik kötet köré fog épülni így dupla volt bizony az öröm.

Egyébként gondoltam rá, hogy úgy, mint márciusban, a blogon is bemutatom a dobozt, de annyira megcsúsztam vele, hogy mostmár sajnos felesleges lenne, így ha esetleg érdekelnének az ilyesmi tartalmak tőlem, akkor biztosabb, hogy elkaphatjátok az könyves instámon. (@ambivalentina.books) Egyébként minden könyvekhez és fanoláshoz köthető tartalmam leginkább i6t jelenik meg, szóval érdemes követni, haha.

Fülszöveg:

A tizenhat éves Azát sosem hozta igazán lázba a szökevény milliomos, Russel Pickett utáni nyomozás, de miután százezer dolláros pénzjutalom forog kockán, legjobb és legvakmerőbb barátnőjével, Daisyvel buzgón kutatni kezd utána. Együtt próbálják megtalálni az utat először is Pickett fiához, Davishez. Aza minden erejével igyekszik. Próbál jó gyerek, jó barát, jó tanuló és még jó detektív is lenni, miközben sötét belső gondolatai spirálként tekerednek köré. John Green, az Alaszka nyomában, a Katherine a köbön, a Csillagainkban a hiba, és Papírvárosok díjnyertes szerzőjének várva várt új könyve kíméletlen őszinteséggel meséli el Aza történetét. A Teknősök végtelen sora ragyogó regény szerelemről, akaraterőről és egy élethosszig tartó barátságról.

A sztori:

Elsőre erősen detektívregénynek vagy valami egyszerűbb kriminek tűnhet, de igazából a fülszöveg erősen túloz, hisz sokkal inkább főhősünk fejlődésén és lelki csatáin van a hangsúly. Persze nyilván ez így drámaibban hangzott és jobban beleillik a YA kötetek klisés világába. 

Pedig ez a kötet kifejezetten menekül a klisék elől. Például egyáltalán nem arról szól, hogy van egy fiú és majd összejönnek. Hogy őszinte legyek, eleinte egyszerűen nem is értettem, hogy pontosan mi is itt a téma, miről is szól ez a könyv, hova tart a sztori, így pedig kissé összezavarodva még az sem volt tiszta, hogy egyáltalán tetszik-e ez az egész.

Viszont a végére érve és pár napos ülepedés után kijelenthetem, hogy ez egy jó könyv volt. Elgondolkodtatott, megnevettetett és muszáj megjegyeznem, hogy rég nem voltam ennyire tökéletesen kibékülve egy könyv lezárásával. Komolyan, itt nagyon el lett találva. 

A spirál:

Egyszerűen nem tudom kihagyni ezt a részt, így ha esetleg nem olvastad volna még a könyvet, akkor annyit mondanék: Sokaknak vannak mentális problémáik, nem tehetnek róla, egyszerűen kialakul, így születnek és mégis, meg kell küzdeniük vele, ezáltal pedig nekünk is, akik a környezetükben élünk. Ezt a témát pedig szuperül járja körbe John Green, persze nem filozófiai magasságokban, hanem azon a nyelven, amit a célközönség tökéletesen ért. 

Ha pedig olvastad a könyvet, akkor ezt most nyugodtan olvasd tovább, mert most jön a SPOILER, vagyis az a rész, amiről a könyv olvasása előtt nem akartam volna tudni, mert elrontotta volna az élményt, de mostmár úgy érzem muszáj kibeszélni. 

Szóval beszéljünk picit erről a spirálról, ami a könyvben is megjelent és ami szerintem nem csak nekem volt iszonyatosan ismerős. Iszonyatosan könnyű belekerülni, mindenkivel megtörtént már, persze nem olyan drasztikusan, mint Aza-val. Mégis én annyira örültem, hogy főként e körül forgott az egész könyv. Nem mondom, hogy nem volt néha unalmas és hogy maradéktalanul kedveltem a főhősnőnket, de ez a téma, a mentális betegség, a spirál, egy olyan gondolat volt, aminek el kell jutnia a mostani fiatalokhoz. 

Sok olyan kérdést feszegetett J.G., amiknek a válaszára én is igazán kíváncsi lennék. Ott van például a könyv vége fele Aza és Daisy vitája, ahol kérdés, hogy melyiküknek van igaza: Aza tényleg önző vagy nem tud mást tenni? 

A szereplők:

Minden egyes szereplőt ismertem és ez iszonyatosan furán hangzik. Egyrészt úgy jelentek meg előttem, mintha akár az ismerőseim is lehetnének, másrészt viszont TÉNYLEG ráismertem egy-egy barátomra Daisy, Davis vagy éppen Aza és a többiek karakterében, problémáiban és helyzetében. 

Személy szerint igazából egyiküket sem tudtam megkedvelni, éppen ezért valamilyen szinten olvasás közben sajnos nem is tudott lekötni a könyv...Valahogy annyira mégse érdekelt, hogy mi lesz velük, mégis a problémafelvetések folyamatosan arra ösztökéltek, hogy olvassam még.

Számomra egyik karakter sem volt igazán szerethető, mind megtartották a két lépés távolságot, a két főhősnő pedig olyan hisztit és önsajnálatot tolt le, hogy nem győztem volna csapkodni a könyvet, ha nem a pad alatt órán olvastam volna a nagy részét, vagy ha egyáltalán mernék a könyveimmel csapkodni. (Lelkük van, komolyan.) 

Összességében tehát ajánlom, bár ne várjatok tőle hatalmas életigazságokat és egyértelműen nem körözte le számomra a Teknősök végtelen sora az Alaszka nyomában-t, mégis egy kellemes történet, érdemes elolvasni, ha az ember valami közepesen elgondolkodtató és inkább szórakoztató YA kötetet keres. 

Ti olvastátok már? Nektek hogy tetszett? 

Read More

Csak ​a bajt hozod rám || KÖNYVES

Mostanában annyi nehezebb vagy csak szomorkásabb történetet olvastam, hogy igazán úgy éreztem, szükségem van valami szórakoztató szórakozásra. Ehhez pedig számomra, általában a legjobb választás egy YA könyv, mert ha jó, akkor tényleg élvezem, de ha rossz, akkor pedig már kínomban röhögök.

Így került hozzám a Csak a bajt hozod rám című könyv is, a Kossuth kiadó jóvoltából, amiért nagyon hálás vagyok.

Őszintén kíváncsi voltam, hogy milyen lehet az a YA könyv, amit ők adnak ki, hisz egyáltalán nem ez a fő profiluk, ráadásul, mint már ezerszer mondtam, a krimikkel kicsit szkeptikus vagyok, mégis: Ennél jobban kikapcsoló és szórakoztató regényt régen olvastam.

Fülszöveg:

"Digby és Zoé, a két gimnazista nyomozásának és szerelembe esésének cseppet sem romantikus, inkább vicces és veszélyes története. Amikor az ember arra készül, hogy Digby barátjaként túléljen egy átlagos napot, az nem sokban különbözik attól, mint ha az apokalipszist készülne túlélni. Amikor Digby először becsönget, Zoe Webster nincs különösebben elragadtatva. Digby goromba, okos, és nem tűr ellentmondást. Mire Zoe észbe kap, máris nyakig ül abban a vicces és veszélyes eseményfolyamban, amely egy gimnazista lány elrablása ügyében folytatott nyomozáshoz vezet. Ennek az emberrablásnak pedig talán köze lehet ahhoz, hogy nyolc évvel ezelőtt tragikus körülmények között eltűnt Digby húga is. Ez a borotvaéles párbeszédekkel fűszerezett regény olyan szerelmi történet, amely határozottan nem romantikus, és olyan krimi, amelyben nem a tettes kézre kerítése az egyetlen izgalom. Stephanie Tromly első könyvét nem fogjuk egyhamar elfelejteni."

Szereplők:

Ha valahol, akkor itt voltam kicsit bajban, mert Digby karakterét úgy, ahogy volt, elsőre megutáltam. Egyszerűen túlságosan hasonlított olyan ismerőseimre, akiknek pont ezt a fajta személyiségét nehezen bírom tolerálni. Túl parancsolgatós, túl érzéketlen és túl öntudatos.

Az a fajta "zseni", aki miatt én kifutok a világból, de Zoénak pedig pont valami ilyesmire volt talán szüksége, hisz tagadhatatlan karakterének a folyamatos fejlődése....Amit ő is előszeretettel kommentált a kötetben.

Ami viszont iszonyatosan nagy plusz pont volt számomra, hogy nem volt muszáj a szerelmi szál. Tényleg. Alig volt valami tényleges megmozdulás és én annyira boldog voltam emiatt, hogy egy YA könyv tud másról is szólni, mint állandó vágyakozásról egy elérhetetlen és menő fényember vagy vérfarkas, vagy ki tudja mi ma már a menő után.

Sztori: 

Mint ahogy a fülszövegből is érezhető, a történet leginkább a nyomozásra összpontosít, de jószerivel akadnak mellékszálak is, mint az iskolai élet, hisz mégis az töltené ki hivatalosan a fiatalok majdnem minden percét. Aztán ott vannak a szülői elvárások, a váló szülők által adódó problémák, amiknél mind elcsepegtetett az író pár olyan gondolatot, ami igazán szívlelendő...Talán éppen ezért kedveltem meg a kötet végére Digby karakterét, hisz végső soron az ő szájába kerültek ezek a világmegváltó gondolatok... Persze továbbra is kifutnék miatta a világból. Mégis, valahogy jó érzés volt úgy olvasni a könyvet, hogy közben éreztem némi hátsó gondolatot, némi okító jelleget az egészben, persze nyilván amolyan YA stílusban.
DIgby karaktere itt speciel erősen ki is ugrik, hisz szinte megköveteli a "műfaj", hogy legyen egy helyes csodapasi főszereplőnk és itt...hát itt ennek a totális ellentéte jelenik meg Digby személyében.
Így például azoknak tudnám nagyon ajánlani, akiknek elegük van a nagyon tipikus romantikus YA könyvektől, de azért annyira nem akarnak még ismeretlen vizekre evezni.
Persze itt is megvannak a "műfaji sajátosságok", azaz klisék, de nem zavaróak egyáltalán.

Őszintén nagyon meglepődtem, hogy ilyen hamar vége lett. Olyan lezáratlannak éreztem, mintha valami még hiányozna, de hamar rájöttem, hogy angolul már megjelent a kötet következő része, így csak remélni tudom, hogy minél hamarabb magyar fordításba is átkerül éééés minél hamarabb a kezeim közt tarthatom. Mert ez a fajta apró izgalom és felszabadult szórakozás igazán hiányzott nekem az elmúlt időszakban. Pont jókor talált meg engem, így csak remélni tudom, hogy titeket is pont jókor fog. 

Ti olvastátok már? Csak nekem ennyire iszonyatosan unszimpi Digby? 

Read More

A SOKSZÍVŰ || EGYMÁS SZEMÉBEN KÖNYVKLUB

Az a gondolat, hogy egy kapcsolat nem csak két emberből állhat, igen szokatlan, legalábbis itt Európában nekem biztosan. Éppen ezért elsőre igazán óvatosan próbáltam körbejárni témát és magáról a könyvről is eleinte nem nagyon tudtam hogyan is vélekedjek....Aztán elkezdtem olvasni és sehogy sem tudtam letenni. Tényleg. Egyszerűen nem ment. A kezemben ragadt, órán meg az ölemben.

Ez már a harmadik hónap, hogy az Egymás Szemében Könyvklub posztját láthatjátok a blogon és el se tudom mondani, ennek mennyire örülök. Egyrészről iszonyatosan jó érzés, hogy a csoportunk így pörög, mindenki időre kész a könyvével és kitartóan írogatunk, másrészt viszont büszkévé is tesz a tény, hogy még én is képes vagyok havonta elolvasni egy olyan könyvet, amit nem teljesen magamtól választottam.
a harmadik körben magyar kortársaktól olvastunk, így került hozzám A sokszívű, aminél kevés szórakoztatóbb és érdekesebb magyar, vagy egyáltalán unblock romantikus történetet olvastam.

Szurovecz Kittivel már évekkel ez előtt összefutottam, amikor még az első regénye, a Gyémántfiú jelent meg. Akkoriban különösebben nem varázsolt el, így hanyagoltam is a köteteit, egészen mostanáig. Niitaa javaslataként választottam őt, na meg A sokszívűt, és mint már mondtam, nem nagyon bántam meg, sőt mondhatni egyáltalán, de nézzük is részletesebben. 

"Annabellának ​két élete van: két lakhelye, két állása, két baráti köre és nem utolsósorban: két szerelme. Az évek során mesterien megtanulta különválasztani a világait és elrejteni kínzó lelkifurdalását, ám egy nap megtudja, hogy gyermeket vár, és onnantól minden megváltozik… 

Szeretne őszintén élni, de képtelen megtenni az első lépést. Amikor az interneten rátalál a Sokszívűek Társaságára – akik épp úgy élnek, ahogy ő, csak mindezt etikusan, az összes szerelmi partnerüket beavatva teszik –, úgy érzi, új családra lelt… Vajon képes lesz ebben a kívülről szürreálisnak tűnő világban boldogságra találni?

A poliamoria, azaz az etikus többszerelműség ma már Magyarországon is egyre nagyobb teret hódító párkapcsolati forma. 

Lehetünk-e boldogok egy párkapcsolatban, ahol többen vagyunk kettőnél? Milyen egy ilyen élet a társadalom tükrében, és miként győzik le a poliamorok a gyilkos féltékenységet?

Szurovecz Kitti hónapokon át nyomon követte több hazai poliamor pár és család életét, hogy ezekről a nem mindennapi kapcsolatokról fiktív történetbe ágyazott, ámde hiteles képet festhessen."

Eleinte nem igazán kedveltem Annabella karakterét, de ahogy haladt előre a sztori, ez az érzés egyre jobban elült. Jól megformált karakter, aki nagyon szépen vezetett bele engem, mint olvasót a poliamorok életébe, mindennapos (és esetekben extrább) problémáikba és gondolataiba.
Ami igazán tetszett, hogy a történet Annabella körül nem úgy alakult, mint egy szokásos romantikus regény, bár megjelentek a különböző archetípusokat megszemélyesítő legények, mégis sokkal inkább a lélektani rész volt a középpontban.

Borzasztóan elgondolkodtató könyv és ez nem is csoda egy ilyen kényes témánál. Az ember önkéntelenül is áthelyezi a saját életébe az apró szituációkat miközben olvas. Talán ebben a könyvben éreztem eddig a legjobban mennyire is tudok elfogadó lenni. Ezt pedig úgy értem, hogy én magam mennyire vagyok elfogadó, hol vannak a határaim, mit tudok kényelmesen tolerálni és mi az ami már túl megy ezen és elkezdem soknak érezni.

Talán egy picit itt éreztem enyhe gyengeségeket a kötet kapcsán, hisz olyan szituációkat és szereplőket is felsorakoztat, akik talán "túl sok különlegességet" avagy extra, nem megszokott tulajdonságokat kaptak és ezáltal a könyv erősen veszít a hihető és elgondolkodtató, egyszerűen realista értékéből. Legalábbis én mindenképp így éreztem. 

Ugyanakkor a szereplők általánosságban szuperül lettek megírva és itt ezt úgy értem, hogy legutóbb ennyire emlékezetes és jellegzetes karaktereket talán a Szent Johanna Gimiben láttam, ezzel pedig arra szeretnék utalni, hogy legalább 8 igazán érdekes és tényleg kidolgozott karakterrel operált a történet, és ez bizony nem kevés. 

Összességében, mint azt már fönt is elmondtam, azt hiszem egy kedvencet avathattam ebben az E.Sz. körben, amit csak ajánlani tudok, már ha az ember lánya (vagy éppen fia) vevő a kényesebb és "liberálisabb" témákra. Hiába szórakoztató és romantikus a kötet, mégis elgondolkodtató és nem csak a poliamoria körében, hanem a szerelem, kapcsolatok és szexualitás topikjában is tud bőven újat mondani, amiről érdemes egy apró gondolatfoszlányt minimum ejteni.
Nagyon köszönöm az olvasási lehetőséget az Athenaeum Kiadónak!

Read More

SISU - Pozitív életszemlélet finn módra || KÖNYVES

Miután legutóbb megismerkedtünk a Hygge-vel, ami a dánok életérzését volt hivatott átadni és megértetni olvasójával...Nos ez után, itt van nekünk rögtön ennek a finn változata. Itt pedig álljunk meg egy szóra. Igen, a borító hasonlít, az elképzelés hasonlít, az illusztráció hasonlít, de (és ez itt egy hatalmas DE) ez a könyv nem a boldogságról szól, nem apró boldogságpillanatokról, hanem a kitartásról, a fel nem adásról. Igazából az egész könyv egy akkora motivációbomba, mintha összeállítanál magadnak egy "Soha ne add fel!" lejátszási listát (rengeteg Eminemmel) és mikor a végére érsz, csak az jár a fejedben, hogy "Ide nekem az óceánt vagy csak a félig befagyott Balatont, mert én ezt most átúszom".

Szóval nézzük is a finnek Sisuját, meg ami mögötte van.

Őszintén nekem nagyon furcsának tűnt, hogy egy-egy szóval le lehet írni egy egész nemzetet, így rögtön utána is jártam a sisunak, először is körbekérdezve a finn berkekben otthonosan vagy viszonylag otthonosan mozgó barátaimat, hogy ugyan, tényleg használatos-e ez a "sisu" szócske és ha igen, mi a jelentése. Egy kis kutakodás után pár finn ismerős (természetesen nem az én ismerőseim, hanem a barátaim ismerősei, akiknek ezúton is köszönöm a segítséget) nagyjából elmagyarázta, hogy a sisu egy régiesebb, ma már nem nagyon használatos kifejezés, ami nagyjából annyit, tesz, hogy soha, de soha nem adni fel. Az pedig, hogy erre egyetlen szava van egy népnek, elég sokat elárul róluk.

A könyv számomra nehezen indult be, valahogy az oldalak szerkesztése nem tűnt annyira kifinomultnak, de őszintén, így visszagondolva ez sokkal jobban illett a sisuhoz és a finnekhez, mint a hygge díszes és aprólékos oldalai. Az egyetlen problémám a betűméretekkel és a háttérszínekkel volt, amik miatt pár oldalt kicsit küzdelmes volt elolvasni, de mi ez, ha nem sisu?

Ugyanis a sisu maga tényleg a kitartás, az a fajta energiaforrás, érzés vagy megnevezhetetlen dolog, ami akkor ébred fel benned, amikor futás közben elhatározod, hogy csak azért is folytatod és nem érdekel, hogy beszorult a levegőd és úgy érzed mindjárt meghalsz, vagy amikor igazán úgy érzed nem fogod megtanulni holnapra az irodalom tz anyagát és hulla fáradt vagy, de csak azért is lefőzöl magadnak egy nagy adag kávét (vagy éppen esetemben teát) és leülsz és megírod. Utána pedig büszke vagy magadra és hopp ezzel el is értünk egyfajta boldogságot.

Ugyanakkor a könyv nem ennyiből áll. Részletesen bevezet a finnek mindennapjaiba, oktatásrendszerébe, szünidei tevékenységeibe és történelmébe is. Azt hiszem kijelenthetem, hogy lélekben talán picit finn vagyok, ebből pedig az következik, hogy baromi jól tudtam azonosulni a kötettel. Ez pedig nagyon jól magyarázza, hogy az előző posztban a Hygge miért nem lett számomra nagy kedvenc, míg mondjuk Sára barátnőmnek meg, pont az lett kifejezetten "bejövős", ha szabad ezzel a slendrián kifejezéssel élnem. 

Szóval igen, sikerült egy olyan életmódkönyvet találnom, ami tényleg tetszett, csak ajánlani tudom, bár leginkább azoknak, akik tudják magukról, hogy azért annyira nem kényelmesek és szeretik célokkal teletűzdelni a mindennapjaikat és ezáltal az egész életüket és inkább az önmaguk által elért sikerekben lelik a boldogságukat és apró örömeiket, mintsem a természet vagy a mindennapok apró szépségeiben.

Nagyon köszönöm a lehetőséget a Kossuth Kiadónak!

Ti olvastátok már a Sisu-t? Hogy érzitek inkább "hyyge- vagy "sisuféle" karakterek/személyiségek vagytok? 

Read More

HYGGE - A dán életérzés, amely boldoggá tesz || KÖNYVES

Ha egyetlen egy műfajt kéne megneveznem, amivel nem szívesen találkozom, az az extra nyálas romantikusokon kívül az életmódkönyvek. Egyszerűen nehezen hiszem el, hogy egy ilyen könyv írója mélyebb vizekre is evez és nem csak a "napicoelho.hu" instant  generált bölcsességeit vágja hozzám több, mint 100 oldalon keresztül.
Ugyanakkor, nem tagadom, én is sokszor érzem, hogy örülnék, ha valaki meg tudná mondani, hogy hogyan és miként lehetek boldog, mit kéne csinálnom, hogy meggazdagodjak és így tovább, talán éppen ezért engedtem a csábításnak, hogy én is megnézzem magamnak, mit is tud a Hygge.
De a könyv felénél rá kellett jönnöm, hogy ez a dán életérzés valami egészen más, mint amire én számítottam...

 Hogy őszinte legyek, azt gondolom, mindenki maga tudja, hogy őt mégis mi teszi boldoggá, ezt valahogy belülről érezzük, legalábbis szerintem. Éppen ezért hamar be kellett látnom, hogy a dánokat egészen más dolgok teszik boldoggá, tekintve, hogy egy teljesen más nemzet, mint a magyar... Más lehetőségeik vannak, más természeti adottságokhoz kell alkalmazkodniuk és nem mellesleg más a nyelvük.

Így kerül szóba a hygge, ami nem más számukra, mint nagy vonalakban a hétköznapok által szerzett boldogság. Nyilván, ez szuperül hangzik, hisz ki ne szeretné megtudni azt a titkot vagy éppen hihetetlen tippet, amivel egy csapásra elkezdjük értékelni a hétköznapjainkat, tényleg, őszintén. Miután annyira sokan odáig voltak ettől a kötettől, úgy éreztem muszáj nekem is belekóstolnom ebbe a dán életérzésbe, hátha tényleg van mögötte valami nagyon pöpec gondolat és én is megtalálom a mindennapjaim boldogságreceptjét, és meg kell, hogy mondjam: recepteket bőven találtam a könyvben, de a boldogságról egy se szólt.

A hygge nem más, mint egyfajta kényelem-,biztonságérzet, amikor tudod, hogy tartozol valahová és meg tudod látni a dolgokban a szépet, talán még azt is tudod, hogy ez most egy olyan nagy pillanat, ami jelenleg aprónak tűnik, de két év múlva is még emlékezni fogsz rá, és ezek valahol egyenlőek a boldogsággal.

A könyv olvasása közben folyamatosan úgy éreztem magam, mint amikor ikea katalógusokat nézegetek. Láttam magam előtt a karácsonyi készülődést, a képen vidám arcokat, a boldog együttlétet, de aztán eszembe jutott, milyen is volt a legutóbbi ilyen összejövetelünk.
Személy szerint nem szeretem a karácsonyt: stresszes és totálisan mű, mert ekkor kötelező boldognak lenni, a családdal lenni, ugyanazt az unalmas ételt enni, mint tavaly, akkor is, ha épp rohadtul nem vagy éhes... Nos ez elméletben mind hygge. Ahogy a tábortűz körül ülni is, meg együtt kolbászt készíteni.

Igen, ezek mind jó programoknak tűnhetnek, csak aztán emeljük át őket a valóságba: általában nem a legjobban sülnek el (lásd: szúnyogok, elégetett kaja, amit utána azért sajnálsz, füst, ami mindig rád száll...soroljam még? Oké, tudom, én vagyok a totál borúlátó.). Vagy meg sem történnek, hisz hiába nézegetjük a különböző programötleteket, kirándulós képeket, randi ötleteket... a végén úgyis az a vége, hogy a kanapén fekszünk és egy újabb sorozatot maratonozunk végig. Valahogy számomra ez a vonala a könyvnek rettentően utópisztikus volt. Vagy lehet, hogy csak "túl magyar vagyok". Pedig igazából én is örülnék, ha összejönnének az ilyen programok és tényleg meg lehetne őket valósítani.

Aminek viszont nagyon örültem, hogy előhozta Meik Wiking azt a gondolatot, hogy a hygge igazából az introvertáltaknak is kedvez, hisz, bár az író maga látványosan ezeken a nagyobb társas eseményeken élte át a számára hyggenek nevezett boldogságérzetet, addig maga az általánosított hygge a mindennapokra és azok apró pillanataira vonatkozik. A megnyugtató kuckózásra, teázásra, süti sütésre és angolosan chillelésre, míg magyarul talán a lustálkodás vagy tényleg éppen a kuckózás lenne erre a megfelelő. Ez pedig tényleg egy olyan momentuma az életünknek, melyet nem élünk meg és nem értékelünk eléggé. 

Viszont, ami tényleg rendkívül tetszett, az a dánok bemutatása. A könyv elég szépen végigjárja az átlag dán észjárást, értékrendet, életfelfogást és nem mellesleg a dán hétköznapokat is. Azt hiszem nem kell hangsúlyoznom, hogy merőben más, mint a magyar, így számomra kifejezetten érdekes is volt. Plusz pont, hogy a könyvben különböző (szupernek tűnő) receptek is helyet kaptak, amiket mindenképp ki szeretnék próbálni, na meg a különböző statisztikák és azok ábrázolása is sokszor figyelemfelkeltő és érdekes volt.

Itt muszáj vagyok megemlíteni, hogy a könyv, valami eszméletlenül szuperűl van megszerkesztve, tele illusztrációkkal, már említett statisztikákkal és apróbb listákkal, amiktől sokkal színesebbnek és részletesebbnek tűnt a könyv, na meg feldobta a nagymonológokat, amikben néha-néha be kell vallanom, totálisan elvesztem.  

Összességében egy számomra igazán újfajta könyvet olvastam, és bár továbbra sem vonzódom az életmódtanácsadásért és az ilyen típusú könyvekért, örülök, hogy olvashattam ezt a kötetet.  Hisz itt mégis sokkal inkább a dánoké a főszerep, hogy ők hogyan élnek, na meg miért is lehet az, hogy a felmérések szerint ők a legboldogabbak. És erre a kérdésre a hygge egy szuper válasz, a hygge megértéséhez pedig ez a könyv a legjobb választás.
Köszönöm a lehetőséget a Kossuth kiadónak!

Ti olvastátok már a Hyggét vagy bármelyik "testvérkötetét"? Hogy tetszett nektek? 

Read More

BOOK A SLOTH CLUB UNBOXING || MÁRCIUSI ANGOL DOBOZ

Mióta elindult az első magyar könyves meglepetés doboz, azaz a Book A Sloth Club, azóta kíváncsian figyeltem őket és vártam a megfelelő alkalmat, hogy én is lecsapjak egy dobozra.

Őszintén eleinte féltem rendelni, hisz erősen a YA vonalra építenek, amit én már annyira nem szívlelek és nem szívesen adok rá ki pénzt így, zsákbamacskaként. Viszont, miután előrukkoltak az ötlettel, hogy angol dobozokat is összeállítanak, úgy gondoltam eljött az én időm, hát még, amikor kiderült, hogy a márciusi téma nem más, mint az Alice in Wonderland, azaz az Aliz Csodaországban, amiről már itt a blogon is írtam és bár maga az eredeti történet nem a legnagyobb kedvencem, de maga Csodaország határozottan az, így egyértelmű volt, hogy ezt a dobozt meg kell rendelnem.

(FUN FACT: Nagyjából két nappal a megrendelés után, nyertem egy magyar áprilisi dobozt, szóval jövőhónapban sem maradtok BASC unboxing poszt nélkül, már ha érdekel titeket. c:)

Őszintén, eredetileg videót szerettem volna készíteni, de annyira összefüggéstelenül hebegtem és habogtam, na meg olyan műnek tűnt az egész, hogy inkább feladtam és befotóztam a doboz tartalmát, amiért (spoiler!) tényleg többnyire odavagyok. De nézzük is, mit rejtett a márciusi BASC dobozom.

Azt hiszem rögtön le is leplezném az e havi könyvet, ami nem más, mint a The Hazel Wood, Melissa Alberttől. A borítója egyszerűen elképesztően gyönyörű, öröm ránézni, imádom. Pedig ismertek, a legtöbbször ódzkodom a borítók megítélésétől, főleg, mert tartom magam ahhoz, hogy csak a tartalom számít (ami persze sajnos nem igaz). Őszintén picit félek, hogy ennél a kötetnél is be fog igazolódni, hogy csak kívülről ilyen pompás: goodreads-en rengetegen adtak neki csak egyetlen egy csillagot. Minden esetre angol gyakorlásra tökéletes lesz mindenképp.

Mint láthatjátok, egy nyaklánc is érkezett a csomagban, ami nekem személy szerint kifejezetten tetszik, pedig annyira nem vagyok oda ezekért a gömbüveges darabokért, de a jól ismert macska mosolya és a felirat, mi szerint "We're all mad here" határozottan pofás, illik a témához és még hordani is fogom valószínűleg. 

A könyv alatt pedig az a két fehér lap nem más, mint ehető papír. Természetesen különböző illusztrációk vannak rányomva az Aliz Csodaországbanból. Kíváncsi vagyok, hogyan fogom elhasználni, hisz úgy magában nem sok íze van, de valami sütit mindenképp jól fel lehetne dobni vele.

Aki ismer, vagy csak régebb óta követi a blogot, tudhatja, hogy roppantul kedvelem Kanadát, az ottani kultúrát, na meg az indiánokat. Gondolom ebből könnyű kikövetkeztetni, hogy nagyon örültem az aprócska és különleges/érdekes módon szív alakú álomfogónak. 

Illetve két kulcsocska is érkezett, utalva az eredeti műre, ami szerintem szuper ötlet. Valószínűleg a nagyobbikból könyvjelzőt fogok készíteni, hisz nem igazán szeretem ezt a színt ékszereken, de mindenképp szeretném valamire felhasználni. Őszintén ez a mostani doboz rendkívül magas DIY faktorral bír, főleg, ha vetünk egy pillantást a doboz második felére.

Mint láthatjátok, a dobozban volt egy óriási színező is, természetesen a témába illő, hozzá pedig nyilván színes ceruzák is dukáltak. Igazából sose voltam odáig ettől a tevékenységtől, de mikor édesanyám meglátta, hogy miket kaptam elégedetten jelentette ki, hogy tökéletes lesz a suli utáni kimerült és ideges pillanataimra. Szóval igazából picit várom, hogy előkapjam és tényleg elkezdjem kiszínezni. (Remélem nem megyek ki a vonalból, így 18 évesen már ciki lenne.)

Ami viszont a legjobban tetszett, az nem más, mint az az apró fémdoboz, kívülről alizos illusztrációkkal díszítve, belülről viszont tele teával. Mondjuk fekete teával, amit annyira nem kedvelek (és most enyhén fogalmaztam), de a doboz maga mindent visz nálam, szóval mindenképp ezt a kis apróságot jelölném meg kedvencemként. 

Illetve a fémdobozkán látható egy kép képeslapként is belekerült a dobozomba, ami szintén kifejezetten tetszik. Magam sem tudom miért, de imádok random képeslapokat összegyűjteni, majd kiállítani a polcomra, hogy még zsúfoltabb és kaotikusabb legyen. De valahol meg olyan jó hangulatot ad a szobámnak.

Összességében tehát nem csalódtam, örülök, hogy megrendeltem és alig várom, hogy április legyen és a kezemben tarthassam a következő dobozomat. Úgy néz ki, komoly függőség tud lenni ez a meglepi doboz.
Ti rendeltetek már? Elégedettek voltatok a dobozotokkal? 

Read More

HOLDING UP THE UNIVERSE || EGYMÁS SZEMÉBEN KÖNYVKLUB

Mivel hogy Jennifer Niven első kötete után napokig nem bírtam magamhoz térni, egyértelmű volt számomra, hogy ez a nő tud valamit, vagyis szeretném, hogy tudjon valamit, éppen ezért le is vadásztam (amint csak lehetett) a következő regényét, ami nem más, mint a Holding up the universe, azaz a Veled teljes a világ. Én az eredeti angol változatot szereztem meg, (vágytam egy kis kihívásra, na) szóval igazán izgatottan kezdtem bele az olvasásba, és erre már csak hab volt a tortán, hogy az Egymás szemében könyvklub márciusi körében is Jennifer Nivent kaptam, mint választott kedvenc írót Masnitól.

A könyvklubról már meséltem a legutóbbi E.SZ. posztomban, de ha véletlen nem olvastad volna: Egy apró csoport vagyunk, mind imádunk olvasni és szeretjük a kihívásokat, így havonta megjelölünk egy nagy témát (ilyen a mostani kedvenc író, illetve a februári szépirodalom) és azon belül ajánlunk egymásnak könyveket, írókat, stb... ezzel elérve, hogy minél jobban kimozduljunk a komfortzónánkból, és olyan történeteket olvassunk, amiket magunktól talán sose (és ez nagy hiba lenne!). 

Ha úgy érzed te is szívesen csatlakoznál ehhez a kihíváshoz/könyvklubhoz a blogoddal, akkor jelentkezz közénk! Ehhez nem kell mást tenned, mint a facebook oldalunkon megírnod a jelentkezési szándékodat, blogod címét és az email címed. 

Szóval a mostani körre Jennifer Nivent választottam, tőle pedig a Holding up the universe-t, ami megint két problémás fiatalról szól. Míg a számomra inkább domináló, ezzel főszereplőbb karakter, Libby túlsúllyal küzd,  addig Jack prozopagnóziában szenved. Ez azt jelenti, hogy nem ismeri föl az arcokat. Senkiét. Még azokét sem, akiket szeret.
Meg kell, hogy mondjam, nehezen tudtam igazán azonosulni a két szereplővel, hisz egyik probléma se keresztezte eddig az életemet (szerencsére), míg Violet és Finch (a szerző első könyvének főszereplői) egy-egy fontosabb tulajdonsága, személyiségjegye közel állt hozzám, így a blogolás vagy a kirekesztettség, depresszió.

Mégis érdeklődve olvastam végig a történetet, ami bár nem hozta azt a katarzisélményt, amit az írónő előző kötete (a Veled minden hely ragyogó, bejegyzés róla itt), de hamar be kellett látnom, hogy felesleges folyamatosan összemérnem a kettőt: így egy idő után elengedtem magam és csak olvastam, így pedig egy kifejezetten élvezhető sztorit kaptam, ami végre, de tényleg végre, úgy íródott a -nagyjából- korosztályomnak, hogy nem a szexjelenetekkel és a felesleges perverz megnyilvánulásokkal próbálta fönntartani a figyelmemet.

Be kell, hogy valljam: kissé kényelmetlenül éreztem magam Libby néhány fejezetében. Én személy szerint mindig is sportosabb, vékonyabb alkat voltam, persze nem kórosan, hanem úgy...egészen optimálisan. Persze nem mondom, én is szerettem volna sokszor egy picit vékonyabb, egy picit nőiesebb és formásabb lenni, de összességében nem volt problémám önmagammal. Ugyanakkor furcsa belegondolni, de a környezetemben sincs igazán nagydarab egyén, egy ilyen barátom vagy osztálytársam sincs.
Nem tudom, hogyan kell ezt kezelni, de tudom magamról, hogy nekem is feltűnik, ha valaki nagyobb darab és sok esetben, ha nem is taszítónak, de valahogy tudat alatt is ellenszenvesnek érzem, csak emiatt az apró tény miatt. Ez a részemről elég undorító, dehát mit tudok ezzel csinálni?
Mondjuk elolvasom Libby gondolatait, hogy milyen érzés ezt az üzenetet látni az emberek szemében, sőt rosszabb esetben leírva, feketén-fehéren a papíron, emailen, üzenetben és így tovább.  Talán éppen ezért vannak ilyen felemás érzéseim a könyvvel. Nem tudtam azonosulni a főszereplővel, de az "ellenségeivel" akaratlanul is igen és ilyet ritkán tapasztalok, és ezt nem szívesen élem meg.

Az ember alapvetően szereti azt gondolni, hogy ő jó, hogy nem bántja a másikat, hogy nem olyan egyszerű és primitív, hogy ilyesmi dolgokra vetemedjen. Aztán szembejön egy túlsúlyos lány és akaratlanul is elítéled, minden lehetséges negatív dologra asszociálsz, mint a töménytelen mekis kajára, az igénytelenségre, a tv függőségre és még ki tudja mire. Mindenre, ami ebbe a sztereotípiába beletartozik. És ezt maga a lány is tudja, pontosan ismeri ezeket a torz berögzült karakterelképzeléseket.

Viszont, amit már a fülszöveg is sugallt, (amivel akadtak egyébként problémáim,) az elfogadást valami piszok jól fűzte bele az írónő a történetbe. Nincs semmilyen hatalmas, világmegváltó csattanó, fordulat vagy történés az egész sztoriban, mégis egy fontos olvasmány. Az elfogadásról.
Erre pedig nagyon is szükségünk lenne a mindennapokban.
Komolyan, lassan úgy érzem petíciót kéne írni, hogy Jennifer Niven kötelező olvasmány legyen a 13-14 éveseknek.

A könyv egyetlen, de totális negatívuma a fülszövege: Lehetne ennél felszínesebb és "tömegebb" kedvcsinálót írni, egy ilyen fontos témákat boncolgató és igazán egyedi könyvről?? Szerencsére a magyar változat már nem ezekkel a csöpögős klisékkel próbálkozik. c:

Végezetül pedig hadd jegyezzem meg, hogy egyszerűen gyönyörű ez a borító. Imádom, pedig általában tökéletesen nem érdekelnek ezek a külsőségek, hisz sajnos a semmit is be lehet csomagolni gyönyörűen. Ez a mostani viszont tényleg letisztult, egyszerű és mutatós. Öröm volt a kezembe vennem a kötetet.

A többiek márciusi posztjait itt találjátok:

Masni - Colleen Hoover vagy George R. R. Martin

Éda - Robert Merle vagy Totth Benedek

Dorka - Stephen King

Sára - Nicholas Sparks

Niitaa - Sarah Dessen

Tina - Agatha Christie

Vhrai - Helena Silence vagy Jennifer Probst

Dóra - Jodi Picoult

Read More