IDOL || KÖNYVES

Amikor megláttam az új megjelenéseket a Könyvmolyképző oldalán, egyszerűen rögtön szerelembe estem az Idol borítójával. Modern, színes, dinamikus, csak úgy vonzza az ember tekintetét, szóval telitalálat. Igen, még engem is megvett, hisz bár erősen ellenzem a borítók figyelembevételét könyvválasztásnál, mégis megesik velem, hogy egyszerűen elcsábulok... Aztán azon kapom magam, hogy egy pedofil életrajzát olvasgatom. Kínos.

Szerencsére ebben az esetben nem történt ilyen kellemetlen felismerés, mégis, mielőtt kézhez kaptam volna, egyre csak a negatív és csalódott olvasói vélemények jöttek velem szembe, így igazán izgultam, mi lesz ebből a végén. Én is utálni fogom? Vagy nekem valahogy tetszeni fog? Tényleg annyi hibája lenne, mint állítják?
Ráadásul ezt a kötetet recenziós példányként kaptam, amiért amúgy rendkívül hálás vagyok, így kicsit el is szontyolodtam rögtön az elején, mert ha nem tetszik, muszáj leszek megírni, az pedig nem a legjobb reklám egy kiadónak, így ezt általában szeretem elkerülni... No nem azzal, hogy mégis pozitív kritikát írok...

De lássuk is, milyen volt számomra ez a könyv? Utáltam? Szerettem? Vagy meg se mozgatott?

Általában egy gyors fülszöveg-csekkolással kezdünk, de ezt most kihagynám és ugyanitt szeretnék mindenki óva inteni attól, hogy valaha is elolvassa. Nem jó, nyálas, klisés és lelő minden apróságot, ami leköti a figyelmedet úgy az első 200 oldalon. 

Most úgy érezhetitek kezdődik a könyv szétcincálása, de nem. Be kell, hogy valljam, ez az első rubin pöttyös kötet a polcomon, de azért nagyjából tudtam mire vállalkoztam....És nem bántam meg.

A kötetben és az egész sorozatban egész nagy jelentőséget kap a zene, mondhatni erre épül, összeköti a szereplőket...És az olvasót is. Be kell, hogy valljam, hogy világ életemben szerettem volna megtanulni zenélni, de halláskárosultként és tényleg totálisan botfülűként ez a projekt halálra van ítélve. Így maradt az ábrándozás, és én úgy érzem ez az a fogalom, ami a legjobban leírja ezt a könyvet.

Ki ne szeretett volna bele valamilyen hatalmas popsztárba, rockbanda tagjába vagy bármilyen zenészbe fiatal kamaszkorában? Azt hiszem a legtöbb lányban, csakúgy, mint bennem is, egyszerűen van egy ilyen rajongói véna és ilyenkor természetesen elképzeljük, hogy találkozunk a kedvencükkel, kiszúr minket a tömegben és rájön, hogy hasonlítunk, mondjuk abban, hogy mi magunk is remek zenészek vagyunk és elvarázsoljuk kiválasztottunkat csodás hangunkkal. 

Ciki vagy sem, én ezt csináltam, aztán papírra is vetettem álmodozásaimat és így kezdtem el elsőnek szennyezni az internetet különböző fanfiction-eimmel. Ezzel pedig csak arra szerettem volna kilyukadni, hogy számomra az egész kötet olyan volt, mint egy jobban megírt fanfic. De egyértelműen fanfiction. Elrugaszkodva a valóságtól, felruházva a karaktereket csomó szuper tulajdonsággal és képességgel. Mármint komolyan. A semmi közepén él egy gyönyörű lány, akinek már most szuper melója van (könyvborítókat tervez !!) és egyszer csak beesik pont a szomszédba (a semmi közepén) az -elsőre még nem- áhított rocksztár. 

Igen, láttunk már ilyen történetet, de a legtöbb klisét okozó részt egész ügyesen kikerülte az írónő azzal, hogy a történet nem a szokásos "Jaj a pasim igazából celeb" mizériát taglalta, hanem sokkal inkább a celebélet hátrányaira és annak a feldolgozására fektette a hangsúlyt. 

Ebben pedig egészen jó volt. Kaptunk öngyilkosjelölt zenésztársat és természetesen az ivászat és féktelen bulizás, ami egyenlő a rocksztár élettel dolog sem maradhatott ki. Viszont ezeket meglepően jól sikerült kezelni és beleszőni a történetbe.
Elgondolkodtató bár nem volt, de nem is dolga annak lenni. Szórakoztató, nyaralós és napozós olvasmány, kisebb-nagyobb hibákkal, de én végül is élveztem. 

Viszont muszáj vagyok picit bővebben is beszélni a hibákról: Ott van a váltakozó szemszög, ami néha igazán összekavart, mert fogalmam sem volt, hogy éppen ki kinek mit is mond, ráadásul általában csak akkor esett le, hogy egész eddig falsch gondolatokat társítottam egy bizonyos karakterhez, amikor a másik nevét kimondta.
Aztán a rocksztár lelkületű érzelgős szövegeket író főszereplő férfiúnk, aki egyszerűen sehogy se akart igazán rocksztár lenni. Lehet az én fejemmel van a baj, de annyira, annyira egy izomagy és túlhevült átlag könyves pasinak tűnt. Semmi, de semmi rocker hatása nem volt, így pedig nehéz volt elképzelni, hogy az egész banda valami kemény zenét játszik (főleg a szende és szűzies barátnője betársulásával).

Illetve gáz vagy sem, de nekem túl sok volt a szex. Egyszerűen egy idő után átlapoztam azokat a részeket, mert úgyse történik semmi izgalmas addig... Ezt pedig felesleges ragoznom, hogy egy rubin pöttyös esetében mennyire nem szerencsés.

Mégis, olvasás közben könnyűszerrel túlemelkedtem ezeken a dolgokon és így a nagy és utolsó tanulási hajrá után iszonyatosan jól esett valami ilyesmi könnyed olvasmányt a kezembe venni és kicsit megint álmodozni, hogy milyen is lenne az a rocksztárélet a fikcionális saját rocksztárommal. Szóval könnyed olvasmányként mindenképp ajánlom, kíváncsi vagyok hogyan folytatódik a sorozat és köszönöm a lehetőséget a Könyvmolyképző Kiadónak! Itt beszerezheted a könyvet!

                                        

Ti olvastátok már az Idolt? Hogy tetszett nektek? Mit gondoltok, tényleg fanfiction érzete van, vagy ezt csak én képzeltem bele? 

Read More

MIT TANULTAM 8 ÉV BLOGGERKEDÉSBŐL?

Egy ideje betöltöttem a 18. életévemet (ez a poszt pedig a szülinapom óta itt porosodik piszkozatként, azaz több, mint fél éve), így pedig apró túlzásokkal, de kijelenthetem, hogy 8 éve foglalkozom blogokkal, weblapokkal. Igen, ha az ember picit utánaszámol, akkor meghökkenve veheti észre, hogy 10 évesen kezdtem. Ekkor hoztam létre ugyanis a legelső weblapomat. Korai? 

Ki tudja... Minden esetre rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem ennyi idő alatt, amit most mindenképp szeretnék veletek is megosztani.

1. A blogger nem csak ír

Az ember lánya nem csak koptatja a klaviatúrát és érdekes cikkeket alkot. Összerak egy teljes weboldalt jó esetben elejétől a végéig: képeket szerkeszt, kódol, beletanul picit a marketingbe és még sorolhatnám.

Ezekre mind szükség van és nem csak itt a laptop képernyője előtt tiniként, hanem a való életben is. Szerintem szuper dolog, hogy ezeket mind magamtól a magam szórakoztatása és fejlődése érdekében megtanultam, mert nemcsak magát a tanulást szerettem meg ezzel, hanem évről évre tapasztalom, hogy ezek az apró ismeretek mennyire jól jönnek egy-egy helyzetben.

2. A netes barátság létező és fontos dolog

De még mennyire! Az évek során rengeteg helyről, játékokból, fórumokról és blogokról ismertem meg embereket és boldogan mondhatom, hogy barátokra is szert tettem. Sokakkal már találkoztam is élőben, akár többször is és úgy érzem ugyanolyan fontos és értékes kapcsolatok ezek számomra, mint például az iskolatársaimmal kötöttek. Persze, rengeteg veszély is leselkedik az ilyen ismerkedéseknél az emberre, de erről egy másik posztban már írtam bővebben.

Ehhez kapcsolódva muszáj megemlítenem, a nemrég lezajlott Cosmopolitan Blogger Dayt, amiről itt a blogon nem különösebben tervezem firtatni a véleményemet, ugyanakkor pár csodás lánnyal (#Felegáns Erna, Laura, Evelin, Éda) töltöttem az egész napomat, akik közül is egy leányzót muszáj kiemelnem, aki nem más, mint Sára. Vele az évek során egész szoros barátságot kötöttünk és igyekszünk évente többször is összefutni. Azt hiszem nyugodt szívvel nevezhetem a legjobb netes barátnőmnek.

3. Mindenkinek van véleménye, mindig

És ez a vélemény sokszor negatív, ráadásul annyira alpárian és érthetetlenül van megfogalmazva, hogy az ember a belső gyomorgörcs és bizonytalanság édes egyvelege mellett azért csak-csak nevet kínjában.

Ebben a pontban szeretném megjegyezni azt is, hogy számomra kisebbként érdekes volt belenézi a felnőttek blogjaiba, ahol anyukák, egyetemisták írtak és kételyeiket osztották meg bizonyos dolgokról vagy éppen értelmetlen hülyeségekről papoltak. Ez sokat formált a világlátásomon, tekintve, hogy szép lassan lepergett előlem a mázas burok, hogy a felnőttek tudják mit csinálnak (nem, ők se tudják igazából) és sokkal okosabbak nálam (nem, rengetegen nem azok)... Persze ugyanakkor a tisztelet kijár nekik... hát ezt is át kellett gondolnom még párszor. (Főleg, hogy mostmár én is felnőttnek számítok..... ezt igazán szeretném még egy darabig elfelejteni...)

Ide tartoznak még a jól ismert trollok is, akik néha mi magunk vagyunk. Azt hiszem mindenki megtapasztalta már, milyen könnyű akár névtelenül vagy csak az árnyból beszélni, kioktatni másokat. Észre sem vesszük, mennyire megbánthatjuk a másik felet, persze van, akit ez nem is érdekel.

A mai napig nem tudom az ilyen eseteket kezelni, ugyanakkor azt hiszem nagyobb tapasztalatom lett benne, mint a legtöbb korombelinek. Mind a blog, mind a csatorna egy olyan nagy támadási felület és lehetőség, amin már én is többször elgondolkoztam, hogy vajon jó-e, hogy ilyen nyitottan vállalom a gondolataimat.

Ugyanakkor ezek a vélemények lehetnek hasznosak is. Elképzelni sem tudom, hogy úgy vegyek például kozmetikumot, hogy ne néztem volna utána, hogy a többi blogger mit mond róla, de ezt egyre erősebben érzem a könyvek esetében is. Mert hát a blogger nem csak blogot ír hanem olvas is. Tisztában kell lenni a konkurenciával, na meg az ember magából kiindulva is tudja, hogy mennyi érdekes és értékes információt rejthet egy-egy webmagazin. :)

4. Tudom milyen a siker íze

Bár ha úgy lenne, akkor is írnék, ha senki sem olvasná, mégis ez egy fontos dolog számomra, hogy a blog által és a belé fektetett kitartó munkával úgy érzem már most rengeteg mindent értem el. Új barátokat, új kapcsolatokat, új tapasztalatokat és rengeteg pozitív visszajelzést szereztem.

Olyan jó érzés, amikor egy kommentben azt olvasom, mind itt, mind a csatornán, hogy feldobtam egy nézőm/olvasóm napját, hogy az én ajánlóm miatt néz meg egy filmet vagy olvas el egy könyvet, esetleg megfogadta a tanulási tippjeimet és beváltak neki.

Az ember piszkosul imádja hasznosnak érezni magát, így az ilyen visszajelzésekkor rettentően feldobódom és nem utolsó sorban rengeteg magabiztosságot is ad nekem. Túlzás lenne azt állítani, hogy emiatt csinálom, hiszen a blogolás nálam eléggé öncélú... Valahol muszáj a rengeteg gondolatomat kiszabadítanom a fejemből.

Ahhoz viszont, hogy ilyen visszajelzéseket kapjak, egy eléggé hosszú út vezetett, aminek persze még messze nincs vége. De amit mindenképp megtanultam a blogolásról, hogy csak akkor megy, ha tényleg a saját témámban írok, a legőszintébben és rengeteg szeretettel, na meg mérhetetlen kitartással. Mert egy jó poszt nem perceken belül készül el, ahogy az olvasók is szépen lassan jönnek csak.

5. Őszintének és etikusnak lenni nehéz
Persze ez a való életben sincs másként, mégis itt a blogon rengetegszer jön elő ez a téma. Mostanában óriási örömömre egyre több cég talál rám és ír, hogy esetleg dolgozhatnánk-e együtt... Ugyanakkor ezek a lehetőségek sokszor sehogy sem passzinthatóak a blog témájába és felépítésébe.
Nem leszek álszent, bizony én is el tudok csábulni egy pár ingyen terméknek és valahol fáj, amikor végül nemet mondok, mert egyszerűen azon kívül, hogy én örülnék neki, a bloghoz nem nagyon tesz hozzá semmit sem.
Ha meg mégis elfogadnám és esetleg nem válik be, nem tetszik, akkor pedig jön a következő kínos döntéshelyzet, hogy most mi is legyen. Tartozom-e annyival a cégnek, hogy nem húzom le? Mert ha rossz kritikát írnék, akkor ők nem akarnának velem többet dolgozni, ha viszont az olvasóimnak hazudok, akkor pedig az egész posztnak semmi, de semmi értelme nem lenne.

Mostanában rengeteg könyvértékelős posztot is láthattatok a blogon, ezeknek a nagy része pedig támogatott volt, szóval nem titok, hogy ezeket a könyveket a kiadótól kaptam. Előfordult már, hogy nem igazán tetszett a kapott/választott kötet és ilyenkor a mai napig dilemmában vagyok, hogy hogyan is írjam meg. Általában a szívemre hallgatok és igyekszem nem lehúzni, de nem az egekig magasztalni a regényeket, hisz egyébként a negatív reklám is reklám....De azért erre az irányra nem igazán hajlok. Számomra az őszinteség és a diplomatikus megfogalmazás a nyerő.

6. A nyelvtan órák hasznosak 
Lássuk be, helyesírási hibáktól hemzsegő bejegyzést a nagyvilág elé tenni iszonyatosan ciki. Persze, egy pár elgépelés egy blogon belefér, de jobb ha nincs. (Igen, nálam mindig vannak elgépelések, amikre általában utólag hívja fel valamelyik kedves barátom a figyelmemet. Igyekszem javítani.)
Amióta blogolok, úgy tényleg a publikumnak, rengeteget fejlődött a szókincsem és a helyesírási készségem. A jövőben szeretnék a legtöbb tipikus hibáról egy rövid posztot írni, de addig is ajánlom az e-nyelv.hu-t, illetve mindenki örök barátját, a google-t.

Másrészt pedig a gimnáziumi tanagyagban benne van a hivatalos levélírás is, amit bár nem tökéletes formaisággal, de majdnem napi szinten használok a blog miatt, és úgy gondolom ez egy hatalmas plusz, hogy már most "gyakorlatot" szerezhettem ilyen témákban is. 

Szóval valahogy így állunk jelenleg. Persze, még rengeteg kisebb és nagyobb dolog áll előttem (és a blog előtt), így szinte biztos vagyok benne, hogy akár hónapok múlva már egészen más pontokat és tanulságokat sorolhatnék itt föl nektek, hisz nem is véletlenül vártam ennyi időt a publikálásig.
A blogolással az ember folyamatosan tanul, minden egyes cikk mögött több napos töprengés, és kutatómunka áll, ami rengeteg új információt és új ismeretet jelent. Szóval összességében, nem bántam meg, hogy lassan 8 éve ez a hobbi teszi ki a napjaim egy részét és el sem bírom képzelni, mikor is fogom én ezt abbahagyni. Annyira erősen része már az életemnek, hogy azt hiszem nem is lennék igazán egész már nélküle.

Remélem tetszett ez a bejegyzés és egy kicsit inspirálóan hatott, na meg talán találtatok olyan tippeket, amiket hasznosítani is tudtok a saját blogotokon. Ha bármilyen kérdésetek felmerült a cikk olvasása közben, azt mindenképp jelezzétek kommentben. ♥♥♥ Ti mit tanultatok a bloggerkedésetek során eddig? 

Read More

VEGÁN TÚRÓTORTA || GASZTRO

Szóval az egész úgy indult, hogy találtam egy amolyan sajttortaszerű képet az egyik vegán csoportban facebookon. Ez furcsának tűnhet, hisz nem vagyok vegán, mégis iszonyatosan boldoggá tesz, hogy egyre elterjedtebbek az ilyen étrendhez igazított éttermek, termékek és így tovább. Ennek köszönhetően például már tudok inni egy jó lattet, anélkül, hogy totál hülyének néznének (pár éve még ez volt) vagy ahogyan most is, olyan sütiket süthetek, amiket 100%-ban fogyaszthatok és finom is. Mert bizony az ilyen sütikhez való összetevők néha egészen meghökkentőek és sajnos nincsenek minden egyes kisboltban. 

Bár ez a süti nem a legszebben néz ki, arról mindenkit biztosíthatok, hogy rendkívül finom és piszkosul jó illatot varázsol az egész konyhába vagy akár lakásba, már főzés közben is. Ízre és állagra pedig kifejezetten hasonlít a túróra és az egész sütinek van egy kicsi almás beütése (pedig nincs is benne) így számomra egy kicsit olyan "őszies, de tavaszias süti".

Hozzávalók:

♣ margarin - 220g

♣ darált háztartási keksz - 300g

♣ rum/rum aroma

♣ köles - 1 csésze/bögre

♣ víz - 4 csésze/bögre

♣ fahéj - 1tk

♣ vanília cukor - 1 csomag

♣ porcukor - 6ek

♣ citrom/lime - 2 db

♣ tofu - 120g

♣ szója joghurt - 4ek

♣ + hulala

A süti:

Ez az egyszerűbb része a dolognak. Viszonylag sok receptből lehet ismert a metódus, de ha mégse így lenne, akkor sem kell megijedni, hisz a süti, azaz az alap elkészítése nagyjából elronthatatlan. A margarint érdemes egy kicsit megolvasztani, hogy könnyebb legyen vele a munka (pl a sütőben, amit légkeverésen 185°C-on érdemes előmelegíteni). A margarint egyszerűen összekeverjük a háztartási keksz darával és hozzáadunk nagyjából 6cl rumot, de igazából tetszés szerint "ízesítjük".

Ha ezzel megvagyunk, akkor egy kör formájú, sütőpapírral kibélelt tepsibe szétnyomkodjuk, kézzel, úgy, hogy az oldalára is jusson, így pedig medencét alkosson a majd belekerülő krémnek. Ezután 16 percig süssük az előmelegített sütőben.

A túró/krém:

Egy közepes edénybe öntsünk három csészényi/pohárnyi/bögrényi vizet és a kölest. Tegyük hozzá még a fahéjat, vaníliás cukrot és az egyik citrom levét és lereszelt héját. Adjunk hozzá még két evőkanálnyi porcukrot és így főzzük a kölest puhára. Ha ez készen van, akkor egy másik tálban keverjük össze a 4ek porcukrot a másik citrom levével és lereszelt héjával, majd késszel jó alaposan morzsoljuk bele a 120g tofut. Ezután keverjük össze a kölessel és mehet is rá a már megsült sütire. Az egészet együtt még nagyjából fél órát sütjük légkeverésen és 185°C-on. 

Ha kész, hagyjuk kihűlni egy rácson és fogyaszthatjuk is. Magában is rettentő finom, de egy kis tejszínhab bármikor feldobja, amit a legkönnyebben a hulala felverésével lehet előállítani. 

Remélem elkészítitek ezt a sütit, hisz rendkívül finom és igazán egyszerű recept! ♥ Ha bármi kérdés merülne fel bennetek az elkészítése során, nyugodtan írjatok ide kommentben és igyekszem majd segíteni. Ha pedig esetleg ismertek ehhez hasonló finom és könnyű recepteket, akkor azt se tartsátok magatokban, jöhet az önreklám!♥

Read More

NAP NAP UTÁN || KÖNYVES

Sokaknak csenghet ismerősen a cím, hisz a könyvből készült film nemrég került a mozikba, de sajnos egyelőre még nem láttam, így a mostani bejegyzésben a film alapjául szolgáló kötetről lesz szó, melyet volt szerencsém elolvasni, hála a Maxim Kiadónak.

Szeretem előre leszögezni, hogy melyik posztom "támogatott" és melyik nem, bár ez a történetről alkotott véleményemen vajmi keveset számít, mégis szerintem ezt jó már az elején tisztázni.

Őszintén sokáig kerestem a könyvesboltokban a Nap nap utánt, de a három felkeresett boltból egyikben sem volt kapható, egyszerűen mindenhol elfogyott, így gondolhatjátok mennyire iszonyatosan kíváncsi voltam, hogy mégis mit tud ez a könyv, hogy ennyire kapkodják, viszont a választ...nos nem is tudom, hogy megtaláltam-e.

Fülszöveg:

„A" sohasem tudja előre, hogy másnap hol fog ébredni, és kinek a személyiségét fogja felvenni. Már rég beletörődött ebbe, sőt kialakította saját életstratégiáját is: Ne kötődj senkihez! Maradj észrevétlen! Ne avatkozz bele semmibe! Minden megy is a maga útján rendesen, mígnem egy reggel „A" Justin testében ébred, és találkozik a fiú barátnőjével, Rhiannonnal. Attól a pillanattól fogva „A" jól bevált szabályai értelmüket vesztik, mert főhősünk nap nap után a lánnyal akar lenni. David Levithan az írói képzelet új távlatait nyitja meg. A szerző feltárja az olvasó előtt egy magával ragadó történetben „A" életének és szerelmének bonyolultságát, melyből kiderül, vajon Rhiannon képes lesz-e igazán szeretni a mindennap valaki más testében formát öltő „A"-t.

A sztori:

Mint már említettem, nagyon érdekelt a kötet, na meg "A", hogy mégis milyen egy ember test nélkül, hogyan birkózik meg az író ezzel a zseniális, -mert mondjuk ki, tényleg zseniális- és nagy ötlettel. Amit fontos tudni rögtön az elején, én viszont egészen a légvégéig nem realizáltam: ez nem egy egykötetes csuda. Már magyarul is megjelent a második része, míg eredeti nyelven, azaz angolul már a harmadik, illetve egy "nulladik" részt is megjelentette David Levithan, író.

Ez pedig igen jól megmagyarázza, hogy mégis miért éreztem a végén (SPOILER, de úgyis tudjátok mi jön:) ennek itt még nincs vége, sőt alig indult még csak be. Mert tényleg így volt. Az egész kötet csak egy felvezető, egy hosszabb előjáték az igazi lényeghez, ami remélhetőleg a következő részben tényleg kibontakozik.

A szereplők:

Viszont mint minden jó felvezetőben (SPOILER VÉGE), itt is egész jól megismerhettük főszereplőinket, akikből annak tudtában, hogy "A" folyamatosan testet vált, mondhatnánk, hogy egész sok volt. 

Kezdjük a legelején (az ábécének, haha). Szóval "A" karaktere elsőre elég zűrös volt számomra. Nem tudtam igazán eldönteni, hogy fiú-e vagy lány, mennyire önmaga maga a szereplő, vagy egyszerűen csak egy "massza", akit az író újból és újból egy klisékarakterbe bújtat. A könyv végére viszont egy jobban körülrajzolódott bennem a karaktere és nem utolsó sorban a motivációja is. Ugyanakkor a motivációjának miértje továbbra is kissé rejtély, bár megértem, hogy a szerelmen nincs nagyon mit magyarázni. 

Itt pedig muszáj elmondanom, hogy én annyira szerettem volna szeretni "A" karakterét és szurkolni azért, hogy boldog legyen Rhiannonnal, de valahogy a kötet vége felé túl akaratos és megrögzött lett számomra. Néha már úgy éreztem ez nem is szerelem, hanem függőség és megrémisztet "A" karaktere. Ugyanakkor sajnos Rhiannon sem lopta be magát a szívembe. Egyszerűen nem tudtam megérteni a lányt, még úgy sem, hogy én is voltam már zátonyra futó és egészségtelen kapcsolatban... Persze valahol meg iszonyatosan örültem, hogy egy ilyen karaktert is beletett Levithan.

Miért? Mert bár kicsit sokat akart a szarka, de minden egyes nap "A" mutatott valamit a világból, ahogy Rhiannon is. Az író próbált tanítani, rávilágítani a fiatalokat érintő problémákra és azoknak a kezelési módjára. Nyilvánvalóan ezt egy 314 oldalas romantikus-fantasy YA kötetbe nehéz igazán átfogóan és célravezetően belepréselni, de mégis, valamennyire sikerült, és ennek nagyon örültem. 

Szinte minden második karakter élete gondolatokat ébresztett bennem, ráismertem pár már megtanult leckére, no nem feltétlen a saját életemből és ami a legjobban működött: az író testközelbe hozta ezeket a problémákat, egy egészen új perspektívába helyezte őket és azt hiszem, ez igazán számít. 

Ugyanakkor, mint ahogy már említettem, az író számomra túl sokat akart belezsúfolni ebbe a kötetbe. Olvasás közben végig az a gondolat járt a fejemben, hogy oké, ez most mind szép és jó, de mégis hova tart ez a sztori? Melyik szál a tényleges lényeg? 

Persze a kötet végére nagyjából letisztázódott, így pedig nagyon kíváncsian állok a második kötet előtt, mert az első rész végére sikerült egy bár enyhén sejthető, de jónak tűnő csavart beletenni és mit ne mondjak, igazán érdekel, még a negatívumok ellenére is, hogy hogyan folytatódik "A" és Rhiannon kalandja.

Összességében tehát ajánlom azoknak, akik nem félnek belevágni egy újabb sorozatba és érdeklődnek a történet, na meg a film iránt. Bár, mint egyetlen könyv nem igazán állja meg a helyét számomra, de mint egy sorozat darabja annál inkább. Romantikus, könnyed és fiatalos.

Read More

TEKNŐSÖK VÉGTELEN SORA || KÖNYVES

Nem titok, hogy én is kifejezetten vártam John Green legújabb kötetének magyar megjelenését, hisz bár a Csillagainkban a hiba egyáltalán nem lett a kedvencem, az Alaszka nyomában annál jobban meggyőzött, hogy erre a pasira oda kell figyelni, ha YA regényekről van szó.

Szerencsére nem is kellett sokáig várnom, hisz az áprilisi Book A Sloth Club-os dobozban, ez a kötet lapult, frissen és egyenesen a nyomdából. Itt pedig muszáj megjegyeznem, hogy ritkán szoktam ennyire mázlista lenni, de sikerült a mostani dobozt nyereményjátékon megnyernem, és miután már előre erősen sejtettem, hogy melyik kötet köré fog épülni így dupla volt bizony az öröm.

Egyébként gondoltam rá, hogy úgy, mint márciusban, a blogon is bemutatom a dobozt, de annyira megcsúsztam vele, hogy mostmár sajnos felesleges lenne, így ha esetleg érdekelnének az ilyesmi tartalmak tőlem, akkor biztosabb, hogy elkaphatjátok az könyves instámon. (@ambivalentina.books) Egyébként minden könyvekhez és fanoláshoz köthető tartalmam leginkább i6t jelenik meg, szóval érdemes követni, haha.

Fülszöveg:

A tizenhat éves Azát sosem hozta igazán lázba a szökevény milliomos, Russel Pickett utáni nyomozás, de miután százezer dolláros pénzjutalom forog kockán, legjobb és legvakmerőbb barátnőjével, Daisyvel buzgón kutatni kezd utána. Együtt próbálják megtalálni az utat először is Pickett fiához, Davishez. Aza minden erejével igyekszik. Próbál jó gyerek, jó barát, jó tanuló és még jó detektív is lenni, miközben sötét belső gondolatai spirálként tekerednek köré. John Green, az Alaszka nyomában, a Katherine a köbön, a Csillagainkban a hiba, és Papírvárosok díjnyertes szerzőjének várva várt új könyve kíméletlen őszinteséggel meséli el Aza történetét. A Teknősök végtelen sora ragyogó regény szerelemről, akaraterőről és egy élethosszig tartó barátságról.

A sztori:

Elsőre erősen detektívregénynek vagy valami egyszerűbb kriminek tűnhet, de igazából a fülszöveg erősen túloz, hisz sokkal inkább főhősünk fejlődésén és lelki csatáin van a hangsúly. Persze nyilván ez így drámaibban hangzott és jobban beleillik a YA kötetek klisés világába. 

Pedig ez a kötet kifejezetten menekül a klisék elől. Például egyáltalán nem arról szól, hogy van egy fiú és majd összejönnek. Hogy őszinte legyek, eleinte egyszerűen nem is értettem, hogy pontosan mi is itt a téma, miről is szól ez a könyv, hova tart a sztori, így pedig kissé összezavarodva még az sem volt tiszta, hogy egyáltalán tetszik-e ez az egész.

Viszont a végére érve és pár napos ülepedés után kijelenthetem, hogy ez egy jó könyv volt. Elgondolkodtatott, megnevettetett és muszáj megjegyeznem, hogy rég nem voltam ennyire tökéletesen kibékülve egy könyv lezárásával. Komolyan, itt nagyon el lett találva. 

A spirál:

Egyszerűen nem tudom kihagyni ezt a részt, így ha esetleg nem olvastad volna még a könyvet, akkor annyit mondanék: Sokaknak vannak mentális problémáik, nem tehetnek róla, egyszerűen kialakul, így születnek és mégis, meg kell küzdeniük vele, ezáltal pedig nekünk is, akik a környezetükben élünk. Ezt a témát pedig szuperül járja körbe John Green, persze nem filozófiai magasságokban, hanem azon a nyelven, amit a célközönség tökéletesen ért. 

Ha pedig olvastad a könyvet, akkor ezt most nyugodtan olvasd tovább, mert most jön a SPOILER, vagyis az a rész, amiről a könyv olvasása előtt nem akartam volna tudni, mert elrontotta volna az élményt, de mostmár úgy érzem muszáj kibeszélni. 

Szóval beszéljünk picit erről a spirálról, ami a könyvben is megjelent és ami szerintem nem csak nekem volt iszonyatosan ismerős. Iszonyatosan könnyű belekerülni, mindenkivel megtörtént már, persze nem olyan drasztikusan, mint Aza-val. Mégis én annyira örültem, hogy főként e körül forgott az egész könyv. Nem mondom, hogy nem volt néha unalmas és hogy maradéktalanul kedveltem a főhősnőnket, de ez a téma, a mentális betegség, a spirál, egy olyan gondolat volt, aminek el kell jutnia a mostani fiatalokhoz. 

Sok olyan kérdést feszegetett J.G., amiknek a válaszára én is igazán kíváncsi lennék. Ott van például a könyv vége fele Aza és Daisy vitája, ahol kérdés, hogy melyiküknek van igaza: Aza tényleg önző vagy nem tud mást tenni? 

A szereplők:

Minden egyes szereplőt ismertem és ez iszonyatosan furán hangzik. Egyrészt úgy jelentek meg előttem, mintha akár az ismerőseim is lehetnének, másrészt viszont TÉNYLEG ráismertem egy-egy barátomra Daisy, Davis vagy éppen Aza és a többiek karakterében, problémáiban és helyzetében. 

Személy szerint igazából egyiküket sem tudtam megkedvelni, éppen ezért valamilyen szinten olvasás közben sajnos nem is tudott lekötni a könyv...Valahogy annyira mégse érdekelt, hogy mi lesz velük, mégis a problémafelvetések folyamatosan arra ösztökéltek, hogy olvassam még.

Számomra egyik karakter sem volt igazán szerethető, mind megtartották a két lépés távolságot, a két főhősnő pedig olyan hisztit és önsajnálatot tolt le, hogy nem győztem volna csapkodni a könyvet, ha nem a pad alatt órán olvastam volna a nagy részét, vagy ha egyáltalán mernék a könyveimmel csapkodni. (Lelkük van, komolyan.) 

Összességében tehát ajánlom, bár ne várjatok tőle hatalmas életigazságokat és egyértelműen nem körözte le számomra a Teknősök végtelen sora az Alaszka nyomában-t, mégis egy kellemes történet, érdemes elolvasni, ha az ember valami közepesen elgondolkodtató és inkább szórakoztató YA kötetet keres. 

Ti olvastátok már? Nektek hogy tetszett? 

Read More

Csak ​a bajt hozod rám || KÖNYVES

Mostanában annyi nehezebb vagy csak szomorkásabb történetet olvastam, hogy igazán úgy éreztem, szükségem van valami szórakoztató szórakozásra. Ehhez pedig számomra, általában a legjobb választás egy YA könyv, mert ha jó, akkor tényleg élvezem, de ha rossz, akkor pedig már kínomban röhögök.

Így került hozzám a Csak a bajt hozod rám című könyv is, a Kossuth kiadó jóvoltából, amiért nagyon hálás vagyok.

Őszintén kíváncsi voltam, hogy milyen lehet az a YA könyv, amit ők adnak ki, hisz egyáltalán nem ez a fő profiluk, ráadásul, mint már ezerszer mondtam, a krimikkel kicsit szkeptikus vagyok, mégis: Ennél jobban kikapcsoló és szórakoztató regényt régen olvastam.

Fülszöveg:

"Digby és Zoé, a két gimnazista nyomozásának és szerelembe esésének cseppet sem romantikus, inkább vicces és veszélyes története. Amikor az ember arra készül, hogy Digby barátjaként túléljen egy átlagos napot, az nem sokban különbözik attól, mint ha az apokalipszist készülne túlélni. Amikor Digby először becsönget, Zoe Webster nincs különösebben elragadtatva. Digby goromba, okos, és nem tűr ellentmondást. Mire Zoe észbe kap, máris nyakig ül abban a vicces és veszélyes eseményfolyamban, amely egy gimnazista lány elrablása ügyében folytatott nyomozáshoz vezet. Ennek az emberrablásnak pedig talán köze lehet ahhoz, hogy nyolc évvel ezelőtt tragikus körülmények között eltűnt Digby húga is. Ez a borotvaéles párbeszédekkel fűszerezett regény olyan szerelmi történet, amely határozottan nem romantikus, és olyan krimi, amelyben nem a tettes kézre kerítése az egyetlen izgalom. Stephanie Tromly első könyvét nem fogjuk egyhamar elfelejteni."

Szereplők:

Ha valahol, akkor itt voltam kicsit bajban, mert Digby karakterét úgy, ahogy volt, elsőre megutáltam. Egyszerűen túlságosan hasonlított olyan ismerőseimre, akiknek pont ezt a fajta személyiségét nehezen bírom tolerálni. Túl parancsolgatós, túl érzéketlen és túl öntudatos.

Az a fajta "zseni", aki miatt én kifutok a világból, de Zoénak pedig pont valami ilyesmire volt talán szüksége, hisz tagadhatatlan karakterének a folyamatos fejlődése....Amit ő is előszeretettel kommentált a kötetben.

Ami viszont iszonyatosan nagy plusz pont volt számomra, hogy nem volt muszáj a szerelmi szál. Tényleg. Alig volt valami tényleges megmozdulás és én annyira boldog voltam emiatt, hogy egy YA könyv tud másról is szólni, mint állandó vágyakozásról egy elérhetetlen és menő fényember vagy vérfarkas, vagy ki tudja mi ma már a menő után.

Sztori: 

Mint ahogy a fülszövegből is érezhető, a történet leginkább a nyomozásra összpontosít, de jószerivel akadnak mellékszálak is, mint az iskolai élet, hisz mégis az töltené ki hivatalosan a fiatalok majdnem minden percét. Aztán ott vannak a szülői elvárások, a váló szülők által adódó problémák, amiknél mind elcsepegtetett az író pár olyan gondolatot, ami igazán szívlelendő...Talán éppen ezért kedveltem meg a kötet végére Digby karakterét, hisz végső soron az ő szájába kerültek ezek a világmegváltó gondolatok... Persze továbbra is kifutnék miatta a világból. Mégis, valahogy jó érzés volt úgy olvasni a könyvet, hogy közben éreztem némi hátsó gondolatot, némi okító jelleget az egészben, persze nyilván amolyan YA stílusban.
DIgby karaktere itt speciel erősen ki is ugrik, hisz szinte megköveteli a "műfaj", hogy legyen egy helyes csodapasi főszereplőnk és itt...hát itt ennek a totális ellentéte jelenik meg Digby személyében.
Így például azoknak tudnám nagyon ajánlani, akiknek elegük van a nagyon tipikus romantikus YA könyvektől, de azért annyira nem akarnak még ismeretlen vizekre evezni.
Persze itt is megvannak a "műfaji sajátosságok", azaz klisék, de nem zavaróak egyáltalán.

Őszintén nagyon meglepődtem, hogy ilyen hamar vége lett. Olyan lezáratlannak éreztem, mintha valami még hiányozna, de hamar rájöttem, hogy angolul már megjelent a kötet következő része, így csak remélni tudom, hogy minél hamarabb magyar fordításba is átkerül éééés minél hamarabb a kezeim közt tarthatom. Mert ez a fajta apró izgalom és felszabadult szórakozás igazán hiányzott nekem az elmúlt időszakban. Pont jókor talált meg engem, így csak remélni tudom, hogy titeket is pont jókor fog. 

Ti olvastátok már? Csak nekem ennyire iszonyatosan unszimpi Digby? 

Read More

A SOKSZÍVŰ || EGYMÁS SZEMÉBEN KÖNYVKLUB

Az a gondolat, hogy egy kapcsolat nem csak két emberből állhat, igen szokatlan, legalábbis itt Európában nekem biztosan. Éppen ezért elsőre igazán óvatosan próbáltam körbejárni témát és magáról a könyvről is eleinte nem nagyon tudtam hogyan is vélekedjek....Aztán elkezdtem olvasni és sehogy sem tudtam letenni. Tényleg. Egyszerűen nem ment. A kezemben ragadt, órán meg az ölemben.

Ez már a harmadik hónap, hogy az Egymás Szemében Könyvklub posztját láthatjátok a blogon és el se tudom mondani, ennek mennyire örülök. Egyrészről iszonyatosan jó érzés, hogy a csoportunk így pörög, mindenki időre kész a könyvével és kitartóan írogatunk, másrészt viszont büszkévé is tesz a tény, hogy még én is képes vagyok havonta elolvasni egy olyan könyvet, amit nem teljesen magamtól választottam.
a harmadik körben magyar kortársaktól olvastunk, így került hozzám A sokszívű, aminél kevés szórakoztatóbb és érdekesebb magyar, vagy egyáltalán unblock romantikus történetet olvastam.

Szurovecz Kittivel már évekkel ez előtt összefutottam, amikor még az első regénye, a Gyémántfiú jelent meg. Akkoriban különösebben nem varázsolt el, így hanyagoltam is a köteteit, egészen mostanáig. Niitaa javaslataként választottam őt, na meg A sokszívűt, és mint már mondtam, nem nagyon bántam meg, sőt mondhatni egyáltalán, de nézzük is részletesebben. 

"Annabellának ​két élete van: két lakhelye, két állása, két baráti köre és nem utolsósorban: két szerelme. Az évek során mesterien megtanulta különválasztani a világait és elrejteni kínzó lelkifurdalását, ám egy nap megtudja, hogy gyermeket vár, és onnantól minden megváltozik… 

Szeretne őszintén élni, de képtelen megtenni az első lépést. Amikor az interneten rátalál a Sokszívűek Társaságára – akik épp úgy élnek, ahogy ő, csak mindezt etikusan, az összes szerelmi partnerüket beavatva teszik –, úgy érzi, új családra lelt… Vajon képes lesz ebben a kívülről szürreálisnak tűnő világban boldogságra találni?

A poliamoria, azaz az etikus többszerelműség ma már Magyarországon is egyre nagyobb teret hódító párkapcsolati forma. 

Lehetünk-e boldogok egy párkapcsolatban, ahol többen vagyunk kettőnél? Milyen egy ilyen élet a társadalom tükrében, és miként győzik le a poliamorok a gyilkos féltékenységet?

Szurovecz Kitti hónapokon át nyomon követte több hazai poliamor pár és család életét, hogy ezekről a nem mindennapi kapcsolatokról fiktív történetbe ágyazott, ámde hiteles képet festhessen."

Eleinte nem igazán kedveltem Annabella karakterét, de ahogy haladt előre a sztori, ez az érzés egyre jobban elült. Jól megformált karakter, aki nagyon szépen vezetett bele engem, mint olvasót a poliamorok életébe, mindennapos (és esetekben extrább) problémáikba és gondolataiba.
Ami igazán tetszett, hogy a történet Annabella körül nem úgy alakult, mint egy szokásos romantikus regény, bár megjelentek a különböző archetípusokat megszemélyesítő legények, mégis sokkal inkább a lélektani rész volt a középpontban.

Borzasztóan elgondolkodtató könyv és ez nem is csoda egy ilyen kényes témánál. Az ember önkéntelenül is áthelyezi a saját életébe az apró szituációkat miközben olvas. Talán ebben a könyvben éreztem eddig a legjobban mennyire is tudok elfogadó lenni. Ezt pedig úgy értem, hogy én magam mennyire vagyok elfogadó, hol vannak a határaim, mit tudok kényelmesen tolerálni és mi az ami már túl megy ezen és elkezdem soknak érezni.

Talán egy picit itt éreztem enyhe gyengeségeket a kötet kapcsán, hisz olyan szituációkat és szereplőket is felsorakoztat, akik talán "túl sok különlegességet" avagy extra, nem megszokott tulajdonságokat kaptak és ezáltal a könyv erősen veszít a hihető és elgondolkodtató, egyszerűen realista értékéből. Legalábbis én mindenképp így éreztem. 

Ugyanakkor a szereplők általánosságban szuperül lettek megírva és itt ezt úgy értem, hogy legutóbb ennyire emlékezetes és jellegzetes karaktereket talán a Szent Johanna Gimiben láttam, ezzel pedig arra szeretnék utalni, hogy legalább 8 igazán érdekes és tényleg kidolgozott karakterrel operált a történet, és ez bizony nem kevés. 

Összességében, mint azt már fönt is elmondtam, azt hiszem egy kedvencet avathattam ebben az E.Sz. körben, amit csak ajánlani tudok, már ha az ember lánya (vagy éppen fia) vevő a kényesebb és "liberálisabb" témákra. Hiába szórakoztató és romantikus a kötet, mégis elgondolkodtató és nem csak a poliamoria körében, hanem a szerelem, kapcsolatok és szexualitás topikjában is tud bőven újat mondani, amiről érdemes egy apró gondolatfoszlányt minimum ejteni.
Nagyon köszönöm az olvasási lehetőséget az Athenaeum Kiadónak!

Read More